Az alkotáshoz való kötődésről

A-Sajátkezüleg írta/diktálta

II. főrész
Az alkotáshoz való kötődésről

A vándor, aki hosszú utat tesz meg, megáll néha és visszatekint, hogy még egyszer átélje eddigi élményeit, és ezzel további bátor vándorlásra buzduljon. Egy ilyen vándorhoz hasonlítunk mi is. Hosszú útszakasz van már mögöttünk. A hétköznapok megszentelésének világa már nem idegen ország nekünk. Lapról lapra egyre jobban megismertük és megszerettük.
Ha most újra fellapozzuk az első oldalakat és az Isten iránti szeretet tulajdonságairól olvasunk, minden szó mélyebbre hatol. A kifejezések, mint „magas fokú”, „lelkes” vagy „szíves” és „tartós” erős visszhangot keltenek a lelkünkben.
Kevésbé világosan és ismerősen cseng a negyedik tulajdonság: harmonikus. Elméletben tudjuk ugyan, hogy az Istenhez való kötődésünknek szerves-harmonikus kapcsolatban kell lennie az alkotáshoz és az emberhez való kötődéssel, hogy az Isten iránti igazi szeretet szükségszerűen éleszti hivatás- és emberszeretetünket, és hogy másfelől a hivatás és a felebarát iránti szeretet Isten iránti szeretetünk kifejeződése és eszköze kell, hogy legyen. Különben nem beszélhetünk a hétköznapok megszenteléséről, melyet úgy ismertünk meg, mint az Istennek tetsző összhangot az Istenhez, az alkotáshoz és az emberekhez való lelkes kötődés között minden élethelyzetben. Ez az ember egész életét művészi alkotássá teszi, az embertársakat pedig megnyeri. Ezért érezzük ellenszenvesnek, ha a gyakorlati életben olyan keresztényekkel találkozunk, akik sokat imádkoznak ugyan, de nem törődnek azzal, hogy hivatásukban jók és az embertársaikkal való kapcsolatukban szívélyesek legyenek. Nietzschének biztosan igaza van, ha kijelenti: „Ha ezek a megváltottak megváltottabban élnének, inkább hinnék a Megváltójukban.” Éppúgy mondhatta volna azt is: Ha a keresztények a hétköznapok egészséges megszentelésének megfelelően birkóznának meg a gyakorlati élettel, akkor erőteljesebben és hathatósabban tudnának vallásuk igaz voltának elismerést szerezni.
De akárhogy is ismertük ezeket az összefüggéseket, ettől nem kaptuk meg az átütőerőt ahhoz, hogy a hétköznapok megszentelésének eszményét az egész vonalon komolyan vegyük. Ezért vegyük magunknak a fáradságot, hogy az egyik alappillér – az Istenhez való kötődés – mellett a másik kettőt: az alkotáshoz és az emberhez való kötődést is megingathatatlanul megszilárdítsuk, és mindhármat Istennek tetsző módon összekapcsoljuk egymással.
Most tehát először az alkotáshoz való kötődéssel foglalkozunk.

I. szakasz
Milyen legyen az alkotáshoz való kötődé
s

Tulajdonságait már ismerjük.
1. Az alkotáshoz való odaadásunknak mindenekelőtt harmonikus kapcsolatban kell lennie az Istenhez és az emberhez való odaadásunkkal. Hogy ez hogyan történhet, két példán akarom kifejteni.
Egy lelkipásztori kisegítőnő mesélt nekem egyszer egy asszonyról, aki kitaníttatott egy szegény, jóravaló fiút, hogy az pap lehessen. Amikor a fiú a görög nyelv tanulását kezdte el, az asszony súlyos beteg lett. Ahányszor csak rájött a nagy fájdalom, így imádkozott: „Ó, Jóisten, add, hogy ennek fejében könnyebb legyen a fiúnak a görög, hogy egykor majd derék pap váljon belőle!” És anyai áldozatkészséggel eltelve készségesen és türelmesen hajtotta vissza a fejét a párnára.
Egy sekrestyésnő, aki kínos pontossággal látta el templomi feladatait, elárulta egyszer nekem, hogy nemcsak arra gondol, hogy Isten házát és az oltárt méltó rendben tartsa, hanem szívesen gondol az emberekre is, hogy Isten házának szépsége és kedvessége által örömet okozhat nekik, és Istenhez irányíthatja őket.
Mindkét esetben könnyen látható az Istenhez, az alkotáshoz és az emberhez való kötődés közötti harmónia.
A gyakorlati életben azonban elég gyakran találkozunk szembetűnő diszharmóniával is.
Vannak pl. háziasszonyok, akik minden nyugalmat és kedélyességet, ezen felül meg még férjüket és gyerekeiket is kiűzik a házból, mert takarítanak, súrolnak; vagy mások, akik egy porszem vagy csekély rendetlenség miatt meg tudják zavarni egy ünnep békéjét. Itt hiányzik az emberekhez és a dolgokhoz való helyes viszonyulás. Hisz tisztaság és rend az emberért van, és nem fordítva.
Ha ezeket az apró képeket számtalan megsokszorosításban gondoljuk, megértjük azt az összbenyomást, amelyet az indus világbölcs Rabindranath Tagore egy hosszabb európai utazása végén így foglalt össze: „Egy vasárnapi kereszténységgel és egy hétköznapi pogánysággal találkoztam Európában. Ott nincs már összefüggés a vallás és az élet között... Túl sok ember számára jelenti a vallás csupán az élet többé-kevésbé szép bekeretezését. Tiszteletreméltó, mint talán egy régi, örökölt bútordarab, de nem erőforrás, mely áthatja és tartja az egész életet. Az ilyen embereknél lehetségessé válik az ellentmondás: Isten és a mammon szolgálata!”
A vallás és az élet szétválasztása a mai kultúrvilág fő tévedése. XI. Pius a laicizmus pestisének nevezi. XIII. Leó a „naturalizmus” kifejezést használja rá. Azt mondta 1879. december 8-án a bíborosokhoz intézett beszédében: „Korunk fő tévedése, mely mindenkit érint, az a hideg naturalizmus, mely a közélet minden megnyilvánulásába belopta magát, és a magánélet minden szférájába behatolt, az a naturalizmus, mely az emberi értelmet helyezi az isteni tekintély, a természetet a kegyelem helyébe, hogy Jézus Krisztust mindenünnen elűzze, és megváltásának gyümölcsözőségét meghiúsítsa.”
Gyakran nem is tudjuk, hogy vezető katolikus körökben is mennyire meglazult – legalábbis – a kapcsolat vallás és élet, hit és tudás, természet és kegyelem között.
A szentség hírében elhunyt jezsuita, Eberschweiler atya, így panaszkodik egyszer: „Mindenesetre egész másképp kellene mind a közéletet, mind a magánéletet berendezni, ha azt akarnánk, hogy az a magasabb fény, mely Krisztusban jelent meg nekünk, minden területre behatoljon. Ez azonban a modern embereknek éppen, hogy nincs ínyükre. Inkább az elvakult értelem nézeteitől és a megromlott természet törekvéseitől hagyják magukat vezetni, és így elzárkóznak a magasabb fény, az igazság Napjának sugarai elől. És bár ez fent van az égen, és azért kelt fel, hogy, mint ahogy Szent János mondja, minden embert, aki e világra jön, megvilágítson, és minden utat, melyen értelmünk első megnyílásától kezdve utolsó leheletünkig járnunk kell, kivilágítson, mégis e Napnak az emberi élet legfeljebb azon területeit nyitják meg, melyek közvetlenül az istentisztelethez tartoznak, s még ide is milyen gyéren engedik csak behatolni! Ó, milyen szűk korlátok közé szorítják a természetfölöttit! Hogy eltűnnek a természetfölötti nézetek és törekvések! „Diminutae sunt veritates a filiis hominum” (Zsolt 11,2). Igen, ez korunk alapvető baja. Egy egészségtelen légkörhöz hasonlóan terül el az egész jelenlegi emberi nem fölött. Mennyien vannak, akik egészen áldozatul estek neki! Mennyien fertőződtek meg tőle! Vannak bizony katolikusok, akik, bár különben derék, jóravaló emberek, mindennapi életük legnagyobb részét, talán nem is sok bűnt elkövetve, de teljesen természetes módon, csak emberileg, a hit lelkülete nélkül, hidegen élik le, anélkül, hogy sok, az örökkévalóságra szóló értéket teremnének! Vajon hánynak közülük, akik elindultak a tökéletesség útján, és már évek óta azon időznek, mondhatná az Üdvözítő: „Adhuc et vos sine intellectu estis? Még mindig nem értitek ti sem?” (Mt 15,16) Ti is mindent olyan természetes módon ítéltek meg és kezeltek még, egészen nélkülözve a hit által nyújtott megértést? Bizony, a nyomorúság és a nehézségek jó része, melyekbe a szerzetesek is kerülnek, s melyekben alig viselkednek másként, mint a világi emberek, korunk ezen főbajából – melyben ők is szenvednek –, a hit lelkületének hiányából ered. És ha némelyek nem érik el az erényességnek azt a magas fokát, mely a rendelkezésre álló eszközök bősége folytán viszonylag még könnyen is elérhető, ennek gyakran ismét csak ugyanez az oka. Természetfölötti szemléletük alig tér ki többre, mint vallási gyakorlataikra. A hit lelkülete nem hatja át életük minden dolgát. A magasabb fény csak pislákol útjaik fölött. Ezért az erények gyakorlására szolgáló alkalmakból sokat nem is észlelnek, nemhogy kihasználnák azokat. „Az igazak eltűnnek, az emberek közt megszűnt a hűség” (Zsolt 11,2).
Vajon mit mondana Eberschweiler, aki e szavakat hosszú évekkel ezelőtt írta, ha a mai viszonyokat kellene jellemeznie? E háttért ismerve mindenesetre megértjük, miért prédikálja az ateista kollektivizmus nemcsak a vallás és az élet közötti föllazulást és szakadást, hanem a vallás elleni fanatikus gyűlöletet is.
A hétköznapok szentje ezekből az ismeretekből ösztönzést merít arra, hogy még inkább felfedezze Istent a mindennapjaiban. Hisz nemcsak a jámbor könyvekben, hanem mindenekelőtt a gyakorlati életben keresi Őt. Így fogja fel az alkotáshoz való harmonikus kötődést.
2. Az alkotás iránti szeretetének, hasonlóan az Isten iránti szeretetéhez, magas fokúnak, állandónak és lelkesnek kell lennie. Munkájához tehát teljes szívvel szabad és kell is ragaszkodnia. Hiszen Isten bízta meg vele, és általa magához akarja vonni, és meg akarja szentelni. Ezért nem is szabad, hogy kénye-kedve szerint végezze, elmulassza vagy rosszul csinálja munkáját. Amíg és mert Isten akarja, nagyfokú kihívást jelent teljes figyelme és ereje számára, hogy külsőleg és bensőleg is tökéletes legyen, azaz, hogy bensőséges szeretetből Istennel és Istennek tegye, és így dicsérje és magasztalja a mennyei Atyát. A hétköznapok szentje szívesen felteszi magának a kérdést: Hogyan okoz a munkám leginkább örömet Istennek? Hisz az Üdvözítőhöz hasonlóan ő is mindig azt szeretné tenni, „ami az Atyának kedvére van”. Ezért is bizonyul mindenütt megbízhatónak, és ezért kedvelik. Ha kellemetlen a munka, nem menekül el, és nem bújik ki alóla. Nem halasztja az utolsó pillanatra. Sanctus est, qui sancte vivit. Szent nem az, aki rajong és képzelődik, hanem aki valóban szent módon él, aki minden dolgára igyekszik rányomni a külső és a belső tökéletesség pecsétjét. Ilyen emberek azonban nem sokan vannak közöttünk, még a buzgó vallásosak között sem. Nem kevesen vannak, akik szívesen és sokat imádkoznak; ha azonban sürget a hivatásbeli kötelesség, hamar találnak kifogást: Ez vagy az nem nekem való, nem elégít ki!

II. szakasz
Az alkotáshoz való kötődés neme
i

A hétköznapok szentje a nevezett dolgokban kérlelhetetlen. Teljes szívvel ragaszkodik Istenhez, de Isten kedvéért az alkotásához is. Alkotás alatt a munkát, a dolgok használatát és a szenvedést érti. Így az alkotáshoz való kötődés számára a munkához, a dolgokhoz és a szenvedéshez való kötődés.

1. fejezet: A munkához való kötődés

1. A munka boldogságforrás

Az emberi természethez szétválaszthatatlanul hozzátartozik a boldogságvágy. Befolyásol mindent, amit teszünk vagy nem teszünk. Pénzre, vagyonra, dicsőségre, tekintélyre és élvezetre törekszünk: mert boldogok akarunk lenni. Szeretjük Istent, és hűek maradunk hozzá, ismét azért – tudatosan vagy öntudatlanul –, hogy boldogok legyünk. A boldogságnak számtalan forrása van. Vannak, amelyek igaziak és tiszták, s vannak zavarosak, romlottak. A tiszta források között van a munka. Milyen gyakran tapasztaltuk ezt meg magunkon, és figyeltünk meg másokon! Mikor voltunk a legboldogabbak? Olyan időszakokban, amikor nem vagy csak kevés munkánk volt, és egészen magunknak, gondolatainknak és álmodozásainknak engedtük át magunkat? Környezetünk akkor sokat szenvedett miattunk. Magunknak is és a többieknek is terhére voltunk, elégedetlenek és élvezhetetlenek voltunk, és másokban is elégedetlenséget élesztettünk. Így van ez a közösségek és a népek életében is. A nyugalom és a munkanélküliség időszakai mindig a forradalom melegágya volt. A lustaság – így a közmondás – az ördög párnája! Ha ez már így van az egyes emberek életében, milyen pusztító hatású a munkanélküliség, ha tömegessé válik! Az emberi társadalom jobban gyarapodik, boldogabb és elégedettebb a túl sok, mint a túl kevés munka mellett. A leghasznosabb a munka és a pihenés közötti egészséges váltakozás. Ez azt sugallja, hogy a munkának a boldogság valóságos és pótolhatatlan forrásának kell lennie.
A munka valódi boldogságforrás
Nem félek attól, hogy komoly ellentmondásba ütközöm, ha azt állítom, hogy a munka egy darab paradicsomi és mennyei boldogság.
Vannak ugyan sokan, akik először így válaszolnának: Hát ősszüleink élete a Paradicsomban nem volt valóságos eldorádó? Biztosan nem kellett dolgozniuk, hisz akkor ma nem beszélhetnénk paradicsomi átokról. A Szentírás pedig, mely Isten szava, oly világosan kimondja: „A föld átkozott lesz miattad...” – „Tövist és bojtorjánt terem számodra... Arcod verítékével eszed kenyeredet...” – „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak közepette szülöd gyermekeidet...” (Ter 3,16 kk).
Erre azt felelem: Kétségkívül igaz, hogy az áteredő bűn állapotában végzett munka feltételezi az átkot. Az ember erői már nem olyan töretlenek, test és lélek legyengültek, és a teremtett világ nagyobb ellenállást tanúsít az ember alkotó akaratával szemben. Isten átka sújtott embert és teremtést. Utóbbitól csak fáradsággal és verítékkel tudja az ember megszerezni annak gyümölcseit. Jégeső és vihar, fagy és szárazság gyakran megsemmisítik hosszú fáradozásából és munkájából fakadó reményeit. A munka mint olyan, nincs átok alatt, hanem csak az ember és a föld. Könnyű megérteni, hogy a munka inkább paradicsomi boldogság, mint paradicsomi átok. Ádám és Éva az ősbűn előtt is dolgozott. Ez persze nem volt egy kemény szükségszerűség számukra, hanem szent lehetőség, paradicsomi boldogságuk része. A szellemtörténet folyamán gyakran találkozunk a ténnyel, hogy erősen eltúlozzák az ősbűn következményeit. Ez itt is érvényes. A Szentírás, első lapjain, jól kivehetően énekli nekünk a paradicsomi munka dalát. Nem tudjuk, meddig élt Ádám és Éva az eredeti romlatlan állapotban. A Szentírás tanúsítja azonban, hogy a munka Isten tervében volt, és azt is megmondja, miféle munkájuk volt. Így mondja: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze” (Ter 2,15). Ezzel nemcsak a munka tényére, hanem már a munka mibenlétére is történik egy első utalás. Nyilván földművelésről van szó. Ahol viszont földművelés folyik, ott előbb vagy utóbb szerszámokra is szükség van, melyek elkészítése a kézműves feladata. S nem volt-e vajon ipar is tervbe véve? Így hangzik ugyanis: „Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt. Az egyiknek a neve: Pison; ez átfolyik Havilla egész földjén, ahol arany található. Ennek az országnak az aranya kiváló, van ott még bdellium és onixkő is” (Ter 2,10 kk). Biztos, hogy Isten azért helyezte a természeti kincseket a Föld mélyébe, hogy az ember azt onnan kibányássza. A testi munka tehát része volt a paradicsomi boldogságnak.
Ádámnak és Évának szellemi munkát is kellett végezniük, a fejükkel is dolgozniuk kellett. A teremtéstörténetben olvassuk, hogy Isten minden állatot odavezetett Ádámhoz, hogy nevet adjon nekik. A név egy dolog lényegét fejezi ki. Ádámnak tehát meg kellett figyelnie az állatokat, hogy felfedezze valamennyire a lényüket, s csak azután adhatott nekik megfelelő nevet. Ez értékes szellemi munka volt.
Ismerjük továbbá Isten nagy, a munkára vonatkozó parancsát: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai, és minden állat fölött, amely a földön mozog” (Ter 1,28). Amit ma a modern kultúra és technika művel, az semmi más, mint annak a hatalmas programnak a kivitelezése, melyet maga Isten adott a paradicsomban az emberiségnek. Ennél nagyobbat és átfogóbbat egyetlen munkaügyi miniszter se gondolhatott volna ki.
Még többre becsüljük a munkát, ha a mennyei boldogsággal hasonlítjuk össze.
Miben is állhat ez a boldogság? A népszerű ábrázolások ezen a téren nagyon különbözőek. Amit az ember az egyes korszakokban a legnagyobbra tart, azt várja a mennyországtól fokozottabban és tökéletesebben. A hajszolt az élet vesződségeit pihenné ki, az éhező számára a mennyország terített asztal a lakoma minden örömével.
Amikor még gyerekek voltunk, a mennyországot úgy képzeltük el, hogy gazdagon terített asztalnál ülünk. Mesebeli mézeskalács-házikónak képzeltük, vagy játszótérnek, ahol mindenféle csábító játékszer van. Fiatal lányok egyszer így válaszoltak a kérdésemre, „Hogyan képzelitek el a mennyországot?”: „Kipihenjük az összes földi szenvedést.” „Közösségnek, ahol csak szeretet van.” Egy öreg nagymama, akit számos unoka sokat nyaggatott, és sokszor nem volt még egy negyedórája sem, hogy zavartalanul uzsonnázzon, azt mondta egyszer nyíltszívűen, reméli, hogy a mennyországban nyugodtan elüldögélhet az uzsonnája mellett.
Mindez csupán a mennyei boldogság lényege, Isten boldogító látása jelképének tekinthető. Egyedülálló, boldogító módon részt vehetünk Isten életében. Isten élete viszont megismerés és szeretet, azaz tevékenység.
Amikor az elhunytaknak örök nyugodalmat kívánunk, akkor az élet nyugtalanságától és azoktól a rossz kísérőjelenségektől való megszabadulásra gondolunk, melyek itt a Földön a munkával járnak. Requiescant in pace! Nyugodjanak békében – így imádkozunk. Pax est tranquillitas ordinis – mondja Szent Ágoston. „A béke az Isten szándékának megfelelő rendből fakadó nyugalom.” A mennyországban élőkre alkalmazva ez így hangzik: Nyugalom, mely az Istennel való közösségből és abból fakad, hogy részt veszünk az Ő szerető és megismerő tevékenységében. A mennyei boldogság tehát abban áll, hogy a lélek sajátos módon részt vesz Isten teremtő és önmagát ajándékozó tevékenységében.
Mily nemességre tesz szert ezáltal a munka! A munka is tevékenység, ahhoz hasonlóan, ahogy az üdvözültek az égben megismernek és szeretnek. Sőt: a munka – természetesen sokkal kevésbé tökéletes és nem ritkán más módon – maga is részvétel az Isten teremtő és önmagát ajándékozó tevékenységében.
Isten mint Teremtő mindenütt működik teremtő, fenntartó és kormányzó tevékenységével. A kegyelem állapotában levő ember lelkében is Ő hozza létre és tartja fenn az isteni életet. Amit pedig tesz, azt szeretetből teszi. Szeretet a világ nagy alaptörvénye. Isten mindent szeretetből, szeretettel és a szeretetért tesz. Szeretetből akarja az embert szeretetének szemléletes bizonyítékaival a saját magával – Istennel – való mély szeretetközösségbe vezetni.
Vajon nem az-e minden emberi tevékenység és munka legmélyebb értelme, hogy értelemszerűen utánozzuk Isten e sokoldalú tevékenységét, és részt vegyünk abban? Ezért van benne annyi öröm és boldogság, amit az nem ismer, aki csak vagy főleg kenyérkeresetnek fogja föl. És minél több alkalmat nyújt arra, hogy alkossak és ajándékozzak, annál boldogítóbb, akkor is, ha a leg­csekélyebb gazdasági előnyöm sem származik belőle. Az ember testét-lelkét egészségessé és üdévé teszi, és abban meg is tartja. Sok kísértéstől és bűntől megóv, és megkönnyíti az Istennel való érintkezést. Kibontakoztatja a személyiség magvát, és éleszti, valamint elmélyíti az egészséges öntudatot.
Ha pl. a nevelésben tevékenykedhetem, vagy mint háziasszony önállóan vezethetem a konyhát, mennyi alkotó erő éled fel bennem, és mennyi érdekes alkalmam nyílik, hogy szeretetet adjak és kapjak!
Kinek nincs arról tapasztalata, hogy egy ilyen hivatásbeli tevékenységből milyen nagy áldás fakad, mely visszahat a munkát végzőre. Egész másképp van ott, ahol az ember már nem mint „alkotó”, hanem mint „csináló”, gépies, betanított munkát végez vagy kell végeznie, talán épp azért, hogy megkeresse a kenyerét. Az ilyen tevékenység – hasonlóan a munkanélküliséghez – elégedetlenné tesz, könnyen felébreszti a legalacsonyabb ösztönöket, és fogékonnyá tesz minden forradalmi törekvésre a családban és az államban.
A mai munkaviszonyok között sajnos számtalan ember van ráutalva arra, hogy gyárban és irodában ilyen pusztán gépies munkát végezzen. Csak kevesen vannak, akik hivatásukat és foglalkozásukat szabadon választhatják meg. Csak a szent tud úrrá lenni azokon a veszélyeken, melyek a munkafolyamat mechanizálásával járnak. „Szentek”, mondja jogosan a Rembrandt-német, „fontosabbak, mint gőzgépek. Gépekre szükség van, de a lelkeknek kell uralkodniuk rajtuk.”
Itt nemcsak a vallásos elit, hanem egyáltalán a népnevelés egyik legfontosabb problémája van előttünk.
Ha nem sikerül a munkának visszaadnunk az igazi értelmét, általa az emberben alkotó és ajándékozó erőket éleszteni és kibontakoztatni, még akkor is, ha az adott munka ehhez az első pillantásra nem is tűnik alkalmasnak, az összes többi reformtörekvés aligha fogja elérni a célját. Nem tudjuk a gazdaságot visszafordítani a középkorba. Úgy kell vennünk a mai gazdasági viszonyokat, amilyenek, és legalább kicsiben meg kell kísérelnünk, hogy a nem kielégítő munka kemény sziklájából az élet, a szeretet és az öröm tiszta, üde vizét fakasszuk.
Ennek sokféle útja-módja van. Elméletileg ezeket könnyű felfogni, de gyakorlatilag komoly akarást és az erőteljesen áldozatos élet iránti érzéket igényli a tartós alkalmazásuk.
Így be lehet illeszteni a gépies munkát gondolatban és élményszerűen a közjó keretébe. A dolgozó tudatosíthatja magában, hogy az ő részmunkája nélkül az állam és az emberi társadalom nem tud se befelé, se kifelé gyümölcsözően fejlődni, vagy, hogy a pénzzel, melyre keze munkájával tesz szert, családját jobban ki tudja bontakoztatni, esetleg gyermekeinek jobb nevelést és képzést tud adni. A munka mindkét esetben alkotó módon válik hatékonnyá egy közösség számára, és kétségkívül képes arra, hogy a dolgozóban magában felélessze az alkotó erőket, és kialakítsa benne azt a tudatot, hogy ő nem csak egy szám, nem csupán személyes önérték nélküli áru, hanem ellenkezőleg, jelenthet valamit mások számára. Hasonló esetekben, ha a körülmények és képességek azt megengedik, a lélekölő munkát össze lehet kapcsolni egyéb kedvenc foglalatosságokkal.
„Ha hosszasan kell krumplit hámoznom – mondja egyszer egy háztartási alkalmazott –, mindig egy vidám dallal kísérem a munkámat. Szívesen énekelek, egész nap elénekelnék és zenélnék. Így van akkor is, amikor takarítok és fölmosok. Nem szívesen csinálom. De egy vidám dallal, aminek ritmusában dolgozom, hamar kész az egész takarítás, én pedig vidám, elégedett és boldog maradok. Mindig így csinálom. Ütemesen kavarom a káposztát és ütemre dörzsölöm a mosni valót. Közben egyik dalt a másik után dúdolom és énekelem.”
Nincs mindenki abban a szerencsés helyzetben, hogy hasonló módon segítsen magán, mert nincs hozzá tehetsége vagy alkalma. Ők megkísérelhetik ezt a szabadidejükben pótolni, esetleg apostolkodással, szeretetszolgálattal vagy tanulmányokkal. Sportoljanak módjával vagy járjanak tanfolyamokra. Mindenesetre szüksége van az embernek arra, hogy nemes módon alkosson és ajándékozzon, különben elzüllik. A természete túl erősen kiált pótkielégülések után.
Egy lány például nappal nyolc órán át és még tovább is varrja szigorú darabbérben a gomblyukak százait anélkül, hogy bármi dolga is lenne az egész ruhadarabbal. Munka után otthon a virágait ápolja, vagy kisebb testvéreivel foglalkozik. Hasznosítja magát a lelkipásztori munkában vagy a szegények gondozásában. Ez így van jól. Ily módon pótolja a megfogható alkotó és ajándékozó tevékenységet, mely kenyérkereső munkájából hiányzik.
Dolgozó asszonyaink és lányaink egészsége érdekében jó volna, ha otthon, a gyerekszobában vagy a kertben rendszeresen keresnének serkentő munkát. Ott megtanulják, hogy a munkába újra lelket leheljenek, és tudatossá válhat bennük, hogy értékesek és mások számára jelentenek valamit.
Aki a nevelésben vagy a lelkipásztorkodásban olyan emberek között tevékenykedhet, akik szenvedélyeik, különösen az érzékiség áldozatai lettek, sose mulassza el, hogy azok foglalkozásbeli munkája után érdeklődjön. Ha az ember teremtő és magát ajándékozó képessége nem tud a helyes síkon érvényesülni, akkor az nem ritkán válik alacsonyabb szinten pusztító orkánná. Ezekben az esetekben se mulasszuk el soha, hogy vagy – ha ez lehetséges – kielégítő és felszabadító munkát szerezzünk neki, vagy legalább rávezessük arra, hogy lélekkel hassa át az egyik vagy másik említett módon a munkáját.
Tudok egy fiatal, munkanélküli házasemberről, aki nagyon szenvedett erkölcsi problémái miatt. A szokásos természetes és természetfölötti eszközök a legjobb szándék mellett sem segítettek. Egy tapasztalt lelkipásztor azt tanácsolta neki, csináljon otthon egyszerű dolgokból játékokat a gyerekeinek. Megfogadta a tanácsot. Erős belső felszabadultság lett a következménye. Ilyen jó hatással volt egész életére ez az új elfoglaltsága, amit alkotó és önmagát ajándékozó tevékenységnek élt meg.
Efféle megfontolások és megfigyelések késztetik a pogány országokban a hittérítőket arra, hogy a munkára való nevelést mint hatékony és természetes eszközt használják fel az emberek erkölcsi fölemelésére és a keresztségi kegyelem megőrzésére.
A vallásos embernek ezeken a természetes eszközökön kívül még egy másik, természetfölötti is a rendelkezésére áll, mely nagyon hatékony lehet. Ez azonban az Isten iránti szeretet oly magas fokát igényli, mint amit a hétköznapok szentjénél tételezhetünk föl. Ő mélyen meg van győződve az istengyermekség és a Krisztushoz tartozás nagy igazságáról, és belőlük alakítja és formálja életét. Ez magasabb szintre emeli, állandóan ébren tartja és növeli alkotó és ajándékozó képességeit. Bármily kevéssé kielégítő is legyen a hétköznapok szentjének munkája – álljon akár folyton a futószalag mellett –, abban az áldozatban, melyet azzal hoz, hogy lemond jogos természetes szükségleteinek a kielégítéséről, annak nagy eszközét látja és keresi, hogy „saját testén pótolja, ami Krisztus szenvedéséből még hiányzik”, és hogy Isten országát a Földön terjessze, védje és bensőségessé tegye. „Ha majd a kereszten felmagasztalnak, mindent magamhoz vonzok”, így jövendölte meg az Üdvözítő szenvedésének gyümölcsözőségét. A hétköznapok szentje számára is, mint minden ember számára kereszt, mégpedig szerfelett súlyos kereszt a munkanélküliség és a nem kielégítő munka. Ha ezen a kereszten felmagasztalják, akkor élete nagyon értékessé válik, akkor az Üdvözítővel együtt az Atyához vonzza a világot. Így valóban nincs híján az alkalomnak, hogy alkotó és ajándékozó módon tevékenykedjen. „Több lelket ment meg a szenvedés, mint a legragyogóbb szentbeszédek” – mondta Kis Szent Teréz. És a tiszteletre méltó Olivaint atya kinyilvánítja: „Mióta a keresztet a Golgotán felállították, nincs többé természetfölötti áldás, amely nem a kereszt lábánál fakadna.”
Ebben és ebből a természetfölötti világból él a hétköznapok szentje. Csak azt sajnálja, hogy nagyon kevés ember, a katolikusok közül is csak nagyon kevés van elevenen meggyőződve a munkanélküliségben és a nem kielégítő munkában rejlő áldozat és lemondás csodálatos teremtő és önelajándékozó erejéről és hatékonyságáról. Ezért mindenütt, ahol csak teheti, azon van, hogy ezt a felismerést és meggyőződést szóval és tettel terjessze, embertársait minél gyakrabban odavigye az oltárhoz, hogy ott világosságot és erőt merítsenek, és sikerüljön neki és nekik is a munka problémáját mint lelki problémát fontos alapelvek megsértése nélkül, Istennek tetsző módon megoldani.
A munka a boldogság pótolhatatlan forrása
A kor minden ismerője tapasztalatból és az élet megfigyeléséből tudja, milyen súlyos a felvetett probléma. Eddigi megfontolásaink megadják ennek mélyebb okát. Hallottuk és bizonyítást nyert, hogy az emberi természet nem volt munka nélkül a Paradicsomban. Tudjuk, hogy a kegyelmesen felemelt ember örök boldogsága abban áll, hogy részt vesz Isten megismerésében és szeretetében. Ha beletekintünk a bűnbe esett ember természetébe, meggyőződhetünk, hogy az alkotó ösztön, melynek rendes és magától értetődő érvényesülése a munkában történik, szétválaszthatatlanul kötődik az emberi természethez.
Mindebből az a magától értetődő következtetés adódik, hogy a természet törvényének felel meg, hogy az ember munkát követel, és hogy a munkához való jog általános és elidegeníthetetlen emberi jog, és mindezek következtében magát a munkát általában a boldogság pótolhatatlan forrásának kell tekinteni.
Ezzel egy olyan álláspontra tettünk szert, amelyről átfogóbban és mélyebben áttekinthetjük a mai élet birodalmát. Mindenekelőtt megértjük most már, hogy a tömegesen fellépő, a munkával kapcsolatos súlyos gond Isten szörnyű ostora, hasonlóan a régebbi éhínségekhez és járványokhoz. Isten hű marad önmagához! Amiben vétkezik az ember, abban kapja büntetését. A gazdasági bajok gazdasági okait itt nem akarom megnevezni. Nem illenek jól bele megfontolásaink keretébe. Annál inkább szeretném viszont kihangsúlyozni, hogy a modern emberiség kiszakította a munkát az Isten akaratának megfelelő összefüggésből, és megfosztotta mélyebb értelmétől. Némelyek könnyű és olcsón eladható árunak tekintették és kezelték, míg mások bálványként imádták. És most megsuhogtatja ostorát a mindenekfölött igazságos és irgalmas Isten.
Aki nem érti meg ezt a belső összefüggést, az aligha fogja érzékelni a mai embert, és nemigen hallja ki Isten szavát a kor viharos zivatarából. A legkevésbé sem sejti, hogy lehetnek a munkanélküliségnek és a munkával kapcsolatos nehézségeknek hősei, akik Istennek tetsző módon élik meg a munka súlyos válságát. A hétköznapok szentje sikeresen nyújtja ki kezét ezután a hősiesség után, ha Isten a körülmények által ezt kívánja tőle.
Franciaország katolikus munkásifjúságának a vezetője ezt a hősiességet a fiatal katolikus munkások nevelésének általános céljaként jelöli meg: „Mindenütt kereszténynek kell lenniük; a műhelyben, a gyárban, az utcán, otthon éppúgy, mint a templomban. Meg kell tanulniuk, hogy ha nem is járulhatnak naponta a szentáldozáshoz, akkor is szentek lehetnek a vonatokon, a munkába menet, napközben a műhelyben és a gyárban, és éjszaka is a mély aknában vagy a kohók forróságában... Meg kell látniuk, hogy a munka a legkifejezőbb imádság, a leggyümölcsözőbb áldozat lehet, ha egyesítik Üdvözítőnknek az oltáron történő napi áldozatával. Akkor mozdulataik munka közben, minden fáradozásuk és cselekvésük különböző imaformákká és megszentelődésük eszközeivé válnak. A gyárak nem a csábítás helyei, hanem szentélyek lesznek, ahol a lelkek egyesülnek a Megváltó küldetésével, míg a testük közreműködik a Teremtő művének gazdagításában és átszellemítésében. Ha ezt megértetnénk a fiatal munkásokkal, mennyire megnemesítené a vallás a munkájukat, és mennyi fényt kapna munkájuk a vallástól! Ez egységet vinne az életükbe.”
Adja Isten, hogy minél többen legyenek a hétköznapok szentjei minden társadalmi osztályban és rétegben! XI. Pius utal arra, hogy „a jelenkor társadalmi és gazdasági körülményeit túlzás nélkül úgy kell jellemeznünk, hogy nagyon sok embernek rendkívül megnehezítik, hogy az egyetlenen, ami szükséges, az örök üdvösségükön munkálkodjanak” (Quadragesimo anno).
A hétköznapok szentjei nélkül, akik a legnehezebb körülmények között példamutató módon megvalósítják ezt a remekművet, és ezáltal magukkal ragadják embertársaikat, aligha várható nagyobb változás.

2. Az Istennel együtt végzett munka

A hétköznapok szentjét felettébb józan valóságérzék jellemzi. Ezért neki is szívügye, hogy küz­delmeiben és törekvésében a természetes és természetfölötti valóság egészére építsen. Az objektív létrend mindenben a normát jelenti erkölcsi élete számára. Mivel az objektív rendben a munka részvétel Isten teremtő és önmagát ajándékozó tevékenységében, ezért nem nyugszik, amíg az nem válik valóban azzá, aminek lennie kell: állandó munkálkodás Istennel és Istenért. Mind­kettő lényeges eleme életszentségre való törekvésének: Az Isten iránti szeretet gyakorlása a kemény hétköznapokban, a szív e klauzúrája, mely a nagyváros forgatagában megőrzi őt összesze­dettségben és külső behatások elleni védettségben, és ezért nagyobb védelmet jelent számára, mint a kolostor falai által nyújtott csupán külső védelem.
Érdeklődjünk nála először az Istennel együtt végzett munkájának alapjai, mibenléte és kihatásai után.
Az Istennel folytatott munka alapjai
Azt a tanítást nevezi a hétköznapok szentje alapnak, mely Istennek a teremtett világban való jelenléte és működése módozatairól szól.
Mélyen megérinti, hogy Isten mindenütt jelen van. Isten mindenütt van, tanítja ugye a katekizmus: a mennyben, a Földön és mindenhol. A zsoltáros arra tanít: „Hova futhatnék lelked elől? Hova menekülhetnék színed elől? Ha felszállnék az égig, ott vagy. Ha az alvilágban tanyáznék, ott is jelen vagy. Ha felölteném a hajnal szárnyait, és a legtávolibb partokon szállnék le, ott is a te kezed vezetne, és a te jobbod tartana” (Zsolt 138,7-10).
Isten mindenütt jelen van a lényével, a tudásával és a hatalmával. A világmindenség minden részecskéjében tökéletesen jelen van egész létével. Mindent tud, mert „minden föl van fedve és nyitva van” előtte (Zsid 4,13). „Az embereknek minden útját látja, s a legrejtettebb zugba is behatol” (Sir 23,19). Mindent tart és vezet fenntartó és kormányzó tevékenységével. Isten tartja fenn és kormányozza a világot! Semmit, egyáltalán semmit sem tehetünk fenntartó és együtt­működő tevékenysége nélkül. Ő bennünk és velünk cselekszik, akár eszünk, alszunk, imádkozunk, dolgozunk vagy bármi mást teszünk. Isten közelségét nem tudjuk elég közelinek képzelni. Erről ismét Szent Pál világosít föl bennünket: „Isten nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,27). Jeremiáson keresztül pedig így szól az Úr: „Vajon nem én töltöm-e be az eget és a földet?” (Jer 23,24). Isten tehát nemcsak körülöttünk van, hanem bennünk is.
Igen, oly erősen és bensőségesen szeret minket, hogy szinte kimerítené egész mindenhatóságát, hogy minden elképzelhető módon nálunk legyen. Ezért még lakást is vett a kegyelmet nyert ember lelkében. Odaajándékozza, megtartja és növeli a lélekben az isteni életet és az isteni erényeket: hitet, reményt, szeretetet, a Szentlélek ajándékait és a sarkalatos erényeket. A Segítő kegyelmei által jótettekre tanítja a lelket, megerősíti a jóban és minden vészen át szerencsésen elvezeti az örök boldogságba. Így mondja a Szentírás: „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten lelke lakik bennetek? ...Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az” (1Kor 3,16k). „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztus Jézust feltá­masztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által” (Róm 8,11).
Ilyen és hasonló szentírási helyekhez kapcsolódva főként és különösen a Szentléleknek tulaj­donítjuk Isten bentlakását. Tudjuk azonban, hogy a valóságban Istennek minden kifelé irányuló műve mind a három személynek együttesen tulajdonítandó. Így Szent János is azt mondja: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23).
Szent Ágoston nagyon szívesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a Szentháromság Isten a lelkünkben lakik. Egyszer ezt emeli ki: „Azt mondod nekem: Mutasd meg az Istenedet! Én pedig azt mondom neked: Figyelj egy kicsit a lelkedre!” Másszor így figyelmeztet: „Istent a lélek titkos rejtekeiben, az ember bensejében kell keresni, és ott kell hozzá könyörögni, mert azt választotta templomául.” Majd ismét: „Térj vissza a szívedbe és nézd, mit érzel ott Istenből. A benső emberben lakik Krisztus, a benső emberben újulsz meg Isten képe szerint, ismerd meg képében annak alkotóját.”
Van Isten jelenlétének még egy harmadik módja is, amit szentséginek szoktunk nevezni: Az Istenember jelen van a tabernákulumban testtel-lélekkel, testével és vérével, istenségével és emberségével. Meghív bennünket: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítlek titeket... Az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,28 és 30). Fáradhatatlanul szól hozzánk a tabernákulumból: „Örömöm telik abban, hogy az emberek között vagyok!”
Az Istennel együtt végzett munka mibenléte
Ezeken a megbízható alapokon nyugszik a hétköznapok szentjének Istennel együtt végzett munkája. Isten állandóan munkálkodik vele, mi mást tehetne hát, minthogy igyekszik, hogy ő is állandóan munkálkodjon Istennel! Isten vele és benne él. Ő Istenben és Istennel él. Követi Szalézi Szent Ferenc intelmét:
„Napközben hívd vissza, ahányszor csak tudod, lelkedet Isten jelenlétébe. Figyelj arra, hogy mit tesz Isten és mit teszel te. Meglátod, hogy tekintete rád irányul, és szemei kimondhatatlan szeretettel nyugszanak rajtad szüntelen. „Ó, Istenem – így kell majd felkiáltanod –, miért nem nézek mindig Rád, ahogy Te folyton rám nézel? Miért gondolsz olyan gyakran rám, és miért gondolok én olyan ritkán Rád? Lelkem, hol vagyunk? Isten az igazi helyünk, mi pedig vajon hol vagyunk?”
„A madaraknak fészkük van, hogy szükség esetén oda visszahúzódjanak; a szarvasoknak bozótosuk és sűrű erdejük van, ahol elbújhatnak és rejtőzködhetnek, és élvezhetik nyáron a hűs árnyékot. Éppúgy keressen a mi szívünk is, kedves Filotea, naponta egy helyet, akár a Kálvárián, akár Urunk sebeiben, vagy bárhol az Ő közelében, hogy időről időre oda visszahúzódjunk, a külső fogla­latosságainkat kipihenjük, és ott mint egy erődítményben, biztonságban legyünk a kísértésekkel szemben. Üdv a léleknek, aki igazán mondhatja Megváltójának: »Te vagy a menedékem, szilárd védőfalam, oltalmam az eső, védelmem a Nap tüze ellen«.” (Filotea II,12)
A hétköznapok szentjének magától értetődő, hogy munkája közben is gyakran a Jóistenre néz. Ezt egyszerűen illendőségből kötelességének érzi. Hogy vonhatná meg hosszabb időre figyelmét attól az Istentől, aki szeretetből nála és benne van, és benne működik és benne munkálkodik! Ez rosszabb lenne, mint ha egy kedves embernek, akivel együtt van úton, együtt dolgozik, és aki jótéteményekkel halmozza el, állandóan hátat fordítana! Hisz olyan világos nála a hit fénye, olyan meleg és bensőséges az Isten iránti szeretete! Ezért is veszi olyan könnyen észre a jelenlévő Istent. Amikor munkája megengedi, örömmel gondol jelenlétére és szeretetére. Mint ahogy a napraforgó állandóan a Nap felé fordítja arcát, úgy van otthon az ő lelke is Istennél: a mindenütt jelenlevő teremtő Istennél, a benne lakó, magát kinyilatkoztató Szentháromság Istennél és a tabernákulumban rejtőző Istenembernél. Ezért nem esik nehezére, hogy megfogadja az utasítást, melyet Isten Ábrahámnak adott egykor: „Én vagyok a Mindenható Isten: járj előttem és légy tökéletes” (Ter 17,1). És ha kiejti e szavakat: „Ahol vagyok, és amit teszek, azt Isten, az Atyám, látja!”, vagy arra int: „Gondolj arra, bárhol is légy, hogy nálad van Isten, az Atyád!”, akkor ez másként hangzik mint olyanok szájából, akiket nem hat át ennyire Isten jelenléte és szeretete. „Zengő érc és pengő cimbalom”, mondaná az apostol, hallva némely keresztényt, akik ezeket az igazságokat szokásból és csupán gondolati síkon adják tovább.
Aki a hétköznapok megszentelésének iskolájába jár, annak szakítania kell ezzel a felületességgel. Szavak, mint „Isten”, „Isten jelenléte” és „szeretet” nem maradhatnak elcsépelt fogalmak számára. Hisz elég kegyelem áll rendelkezésére. Ha lelkiismeretesen együttműködik, idővel új világ tárul ki előtte, és felkiálthat Jákob pátriárkával: „Valóban az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam. Valóban itt van az Isten háza és az ég kapuja” (Ter 28,16).
Idővel aztán könnyű lesz neki, hogy a hétköznapok szentjéhez hasonlóan mindenütt a kis életében és a világ nagy eseményeiben találkozzon Isten atyai szeretetének nyomaival. „Isten atya, Isten jó, amit Ő tesz, minden jó!” – Így gondolkozik, szeret és él a hétköznapok szentje a Gondviselés egyszerű gyermekeként és mint az örök Bölcsesség szerelmese. Minden eseményben, a csaló­dásokban és a sorscsapásokban is, észreveszi, hogy Isten váltót állít számára, vagy köszönti őt, és a köszöntés viszonzására vár, amit meg is kap.
Ez a viszonzás egyszerű, bensőséges röpimákból áll, melyek hol az oltárok Istene, hol a jóságos, bennünk lakó Atyaisten körül keringenek.
Ezek megkoronázása és megerősítése abban áll, hogy elszánt és bátor igent mond minden áldozatra, melyet Isten kér tőle, hogy lelkét az Ő tökéletes képmásává tegye.
Különben hasonlóan cselekszik a hétköznapok szentje a foglalkozása körében is: Azzal, hogy Istenre tekint a hit szemével, szívből szól Hozzá és kis áldozatokat hoz Érte – melyeket munkája éppen megkíván tőle – magától értetődően kifejezi a szeretetét és lélekkel hatja át minden, még a gépies tevékenységét is.
Az Istennel folytatott munka kihatásai
Vajon azzal, hogy valaki ily módon él és dolgozik Istennel, nem lesz-e tudathasadásos és nem árt-e az egészségének, különösen az idegeinek? Ilyen veszélyektől akkor nem kell félni, ha olyan munkákról van szó, melyek nem igényelnek erős figyelmet, és nem igénylik az ember minden lelki erejének bevetését. Ahol pedig a szeretet már fényesen lángoló tűzzé lett, megóvja a hétköznapok szentjét az oktalanságtól, mert a szeretet nemcsak sürgető, hanem felettébb bölcs vezető is a lelki életben. Ha a szeretet viszont még nagyon alacsony fokon van, jó lesz, ha az ember egész óvatosan jár el. Először tartsa be az imaidőket, melyeket kitűzött magának, és használja ki azokat hűségesen, mint a szeretet iskoláját. Egyúttal keresse meg és használja ki gondosan azokat az időszakokat a megszokott mindennapjaiban és munkaidejében, amikor különösen fogékony az Istenhez fűző kapcsolatának mélyebb és bensőségesebb ápolására. Ez lehet valamilyen munkájának vagy egész napjának a kezdetén vagy a végén. Nagy haszna van annak, ha az ilyen alkalmakat alaposan megízleli, Isten jelenlétében összeszedetté válik, és nagy nyugalommal és bensőséggel átadja magát neki. Ha az ember egyedül van, tiszteletteljes, esetleg térdeplő testtartással támogathatja a benső izzást és melegséget.
A legtöbb vallásos emberrel Isten úgy veteti észre magát, hogy keresztet és szenvedést küld, vagy ha az ember önszántából hoz áldozatot. A hétköznapok szentje ezért mindenféle sorscsapást – hibákat és kísértéseket is – értelemszerűen úgy fog fel, hogy az Isten szeretetadománya, hogy Isten meg akarja nyerni magának a szívét.
„Csapás ha ér, csendben maradj,
Kérdezd azt, hogy Ő mit akar,
Nem küldi az örök Szeretet
Csak azért, hogy lássa könnyedet!”
Mások különösen akkor érzik magukat közel Istenhez, ha nagy öröm éri őket. Az ilyen és hasonló csatlakozási pontokat ki kell jól használnunk, hogy igazán mélyen és hosszan nézzük Istent, beszéljünk vele, és áldozatot hozzunk neki. Ezek az alkalmak egyre inkább az egész napra eloszlanak, különösen a mai megbolygatott és zaklatott világban. A folyvást növekvő szeretet aztán magától gondoskodik arról, hogy a szünetek, amennyire elfoglaltságunk megengedi, egyre kisebbek legyenek. Aki ezt értelmesen és okosan teszi, annak nem kell félnie, hogy ezek a rövid odafordulásai Istenhez munkája kárára lesznek.
„Gondolj rá, Filotea – mondja a tapasztalt Szalézi Szent Ferenc –, hogy naponta újra meg újra térj be szíved magányába, míg társaságban mozogsz, vagy ügyeid intézed. Akárhány ember van körülötted, nem akadályozhatnak ebben a belső magányodban; hisz ők nem a szíved, hanem csak a tested körül vannak, a szíved egyedül marad saját magával és egyedül Isten szeme előtt. Ezt gyakorolta Dávid király is sok intéznivalója közepette, ahogy a zsoltáraiban ezt tanúsítja, amikor pl. azt mondja: »Uram, állandóan Nálad vagyok.« – »Mindig magam előtt látom Istenemet.« – »Hozzád, ó Istenem, aki a mennyekben laksz, emelem föl szemeimet.« – »Szemeimet mindig Istenre szegezem.« – Társalgásaink ritkán olyan komolyak és fontosak, hogy időről időre ne vonhatnánk ki szívünket, és ne vezethetnénk vissza ehhez az isteni magányhoz” (Filotea II,12).
„Ezt a gyakorlatot összekapcsolhatjuk minden munkánkkal és dolgunkkal anélkül, hogy egy kissé is zavarnánk azokat; hiszen csak egy egész rövid elidőzést igényel, és ez abban, amit éppen csinálunk, inkább előmozdít, mintsem akadályoz bennünket. A vándor, aki hogy szívét és ínyét felüdítse, egy kis bort iszik, nem szakítja meg ezzel az útját, ha el is időzik egy kicsit, hanem inkább erősíti magát, hogy útját könnyebben megtegye, és csak azért áll meg, hogy gyorsabban haladjon előre” (Filotea II,13).
Aki Istent ily módon egyre inkább működésének és munkájának központjává teszi, az lélekben soha nincs egyedül. A jelenlevő Isten iránti tisztelet megőrzi a bűntől, és arra ösztönzi, hogy a hétköznapok szentjéhez illő hőstetteket hajtson végre.
Régi könyvek mesélnek egy ismert bűnös nőről, Thaisról. Először egy remeteségben élt önmegtagadó életet. Az ördög megzavarta és elködösítette a fantáziáját és a szívét, ragyogó színekben kápráztatta el a világ pompájával. Thais hagyta magát rászedni, kiment a világba és közismert prostituált lett belőle. Gyakran előfordul ez a corruptio optimi pessima – vagyis, hogy azok, akik egyszer magasan álltak, lejtőre kerülve nagyon mélyre esnek. – Egy remete hallott a szegény megtévelyedett sorsáról. A kegyelem indíttatását érezte bensejében, hogy tegyen meg mindent azért, hogy visszanyerje őt Istennek, és visszavezesse egykori remeteségébe. Ő is elhagyta remeteségét. Nem sokáig kellett keresnie, megtalálta a házat, ahol a nő bűnös életét élte. Bekopogott és kérte, hogy úgy beszélhessen vele, hogy azt senki se hallhassa. A nő azonnal azt válaszolta, hogy jöjjön csak, vannak szobái a házban, ahova senki se mehet be, és ahol senki se láthatja s figyelheti meg őket. „Senki? – mondta az álruhás remete –, hát nem láthat bennünket a nagy, irgalmas és igazságos Isten mindenütt?” S elkezdett Isten jelenlétéről és szeretetéről beszélni. A bűnös nőt ez oly mélyen megérintette, hogy feladta bűnös életét, visszatért a pusztába, és úgy vált ismertté a történelemben, mint Thais, a nagy vezeklő.
Hány keresztényt őrizhetett meg hasonló módon a bűntől a gondolat: Isten lát és szeret engem!
Ismerek egy erős és magas növésű fiatal tejkereskedőt. Tiszta szeme sugárzik akár a Nap, és ráragyog mindenkire, aki találkozik vele. Mindenki örül a fiatalember reggeli látogatásának. Foglalkozásában mindig örömét leli és elégedett. Egyszer bepillanthattam állandó vidámságának titkába. Habár nagyon szegény, maradéktalan boldogságra talál a gondolatban: „Isten bennem van, néz engem ahogy dolgozom, erőt ad hozzá. Ezért vagyok ilyen vidám. Istenben nincs nyugtalanság, nincs rosszkedv.” Aki pedig velem találkozik – gondolja a fiatalember –, lássa, vagy legalább érezze meg Istent.
Ahányszor csak látom a fiatal „szerencsefiát”, Lippert szavai jutnak eszembe: „Végeredményben nem az számít, milyen nevet, milyen reverendát vagy világi ruhát viselünk..., hacsak valahol egy lámpácska lehetünk, mely körül egy kis világosság sugárzik az emberélet éjszakájába.”

3. Az Istenért végzett munka

A hétköznapok szentje él, amennyire csak tud, az egész objektív valóság adta lehetőségekkel. Számára a munka valóban részvétel Isten teremtő és önelajándékozó tevékenységében. Viszont mindennek, amit Isten teremtve és szeretve tesz, legfőbb és végső célja magának Istennek a dicsősége és megdicsőítése. Ezért szeretne a hétköznapok szentje is mindent Istenért, azaz az Ő dicsőségére és megdicsőítésére véghezvinni.
Az Istenért végzett munka alapjai
Erős alapot nyújt ehhez a hétköznapok szentje számára a keresztény exemplarizmus. Ez azt mondja neki, hogy minden dolog Istennek egy-egy teremtett gondolata, és akkor dicsőíti meg leginkább Istent, és vezeti az embert a legjobban Istenhez, ha minél tökéletesebben kibontakozik. Ez a fejlő­désre és kiteljesedésre való törekvés benne van minden élőlényben, az emberben is. Ezt akarja a költő mondani, amikor így énekel:
„Van egy kép mindenkiben,
az, mivé lennie kell.
Addig, míg azzá nem lesz,
békéje nem lesz teljes!”
A hétköznapok szentje az embereken, a dolgokon és a velük való munkában a nagy, Istentől rendelt eszközt látja, mely arra szolgál, hogy a bennük megalapozott isteni eszmét tökéletesen megjelenítsék. Azon a véleményen van, hogy az isteni eszmének és az emberi műnek egymáshoz hasonlóvá kell válniuk, különben – így következtet – Isten, aki maga az Igazság, nem találhatja benne igazán tetszését. Szemléltetésül idecsatolok néhány, a gyakorlati életből vett példát:
Egy asszony ablakot tisztít. Nem szemléltetheti-e munkájával a gondolatot, hogy Isten milyen tiszta és világos? – Istenben él egy eszménykép arról, hogy milyen legyen egy szentbeszéd, egy művészeti alkotás, egy tudományos beszámoló. Azt szeretné látni, hogy ez valósággá váljon az ember munkája és fáradozása nyomán. Isten szeme csak azon a művön fog elégedetten pihenni, amely az isteni eszmét jeleníti meg; mert ez jelenti Isten megdicsőítését.
Egy betegápoló nővér fáradhatatlanul dolgozik napközben és gyakran éjszaka is, hogy betegeken és haldoklókon segítsen. Itt egy sebet köt be, ott fájdalmat csillapít, mindenütt vigasztal, bíztat, enyhít. Tevékenységével egy rendkívül szép isteneszmének ad látható ruházatot. Isten irgalmassága mintegy arra vár, hogy ez által az ápolónő által a lehető legtökéletesebben megmutatkozzon a világnak, mint ahogy az Isten igazságosságát a bírónak, okos szelídségét és bölcs szigorát a nevelőnek és a lelkipásztornak kellene megjelenítenie és szemléltetnie!
Ismerek egy orvost, akinek lelkiismeretességét gyakran megcsodálták, néha meg is mosolyogták. Alig volt valami, amit túl csekélynek tartott volna. Egy kis sebet éppoly jóságosan és gondosan kezelt, mint egy belül már egészen leromlott szervezetet. Ez maradéktalan bizalmat ébresztett iránta a lakosság körében. Fáradhatatlanul, következetesen, nyugodtan és megfontoltan látta el nehéz feladatát. Mindehhez járult, hogy a mélyen jámbor, buzgó keresztény ember példája volt a községben. S amikor 60. születésnapján fiatalok és öregek, előkelőek és egyszerű emberek ünnepelték, nyilvánosan tanúságot tett Istennel szembeni odaadásáról, és magyarázatot adott – néha félre is értett – lelkiismeretességét illetően. „Életem folyamán – mondta – mindig Isten jelenlétében éreztem magam. Ha emberi szenvedés jött hozzám, mindig megkérdeztem, hogyan bánna vele a Mindenható és Bölcs, s ahhoz tartottam magam. Semmi sem volt jelentéktelen, mindig Isten tervére kérdeztem rá.”
Egy egészen modern nő, háziasszony és társaságbeli hölgy – Lucie Christine – írja egyszer lelki naplójában: „Otthon szórakoztatnom kell nagy gyerekeimet, divattervező, próbahölgy, rendező és szolgáló vagyok, meghívóleveleket küldök stb. De magasan fenn mindezek fölött marad a lélekben egy fényárban úszó, érintetlen terület, ahol a szeretet örök imádságot éltet...”
Az Istenért végzett munka mibenléte
1. A hétköznapok szentje azonban nem elégszik meg azzal, hogy fölismerje az őskép és a képmás közötti belső összefüggéseket; hiszen az életszentség mindenekelőtt a szeretetben áll. Ezért a képmáson keresztül szereti az ősképet: Istent, és az ősképben a képmást. Amíg komolyan fáradozik azon, hogy pl. Isten tisztaságát a kitakarított szobával szemléltesse, egyidejűleg szívvel-lélekkel Isten tisztaságán, egyáltalán magán Istenen csüng.
Ez a fajta Istenért végzett munka állandó imaéletnek felel meg. Kétszeres előnye van. Megőrzi az embert a tudathasadástól, és szeretetének egész eleven erejét összpontosítja a mindenkori konkrét dologra, ami ily módon minél tökéletesebb, azaz minőségi munka lesz.
„Éppen ennek kell – mondja XI. Pius – a katolikus férfiak szent büszkeségének, mintegy hivatásbeli szent feladatának lennie: mindig a legkiválóbbnak, a legjobbnak lenni az emberi élet minden megnyilatkozásában. És valóban: a katolikus hit ismeretében és gyakorlásában található meg a tökéletesség titka minden élethelyzetre és minden társadalmi osztályra vonatkozóan. Gyakran mondtuk a katolikus diákoknak, hogy nekik kell a legjobb diákoknak lenniük, a katolikus vasutasoknak, hogy a legjobb vasutasoknak kell lenniük, a villamosvezetőknek, hogy nekik kell a legjobb villamosvezetőknek lenniük, stb. Ezt állította Manzoni is, amikor írta: Mutassatok nekem egy férfit, aki valóban fölfogta, mit jelent kereszténynek és katolikusnak lenni; mindazt, amivel Istennek tartozik a törvény szerint és a Jézus által hozott beteljesedés szerint; mindazt, amivel saját magának, a családnak és a társadalomnak tartozik, s akkor mondjátok meg nekem: Hogyan tehetné meg egy ilyen férfi, hogy ne a legjobb családapák és a legjobb állampolgárok közé tartozzon?” (1928. április 15.)
Egy másik alkalommal az ifjúságot buzdítja: „Van egy szent büszkeség, egy becsvágy, ami kötelező: kitűnni a jóban! Ez a becsvágy legyen meg bennetek abból a törekvésből kifolyólag, hogy az a jó, amit véghezvittetek, ismertté váljon abból a legnemesebb célból, melyről az Üdvözítő beszélt, amikor azt mondta, lássák a jócselekedeteket, hogy akik látják azokat, dicsérjék értük a mennyei Atyát. Ily módon az apostoli feladatnak azt a részét is teljesíteni fogjátok, melynek teljesülését az Üdvözítő szíve kívánja. Vannak emberek, akiknek csak arra van szükségük, hogy lássák, hogyan megy az, hogy jó katolikus valaki, és jól boldogul a családban, a családi otthonokban és a társadalomban; hogyan megy az, hogy valaki jó katolikus és minden tekintéllyel és felsőbbséggel ki tud jönni; hogy katolikus lelkiismeretét a polgári élet oly sok és különböző körülményeivel összhangba tudja hozni. Életeteknek beszédes választ kell adnia az ilyen kérdésekre, és ezzel hozzájárulnia sok lélek megmentéséhez.”
A hétköznapok szentje mindenütt érett, egységes személyiségnek bizonyul. Age quod agis! Amit teszel, egészen tedd, ami vagy, egészen légy, úgy is mint állampolgár és katona. Igen, a hétköznapok szentje erejéhez és tehetségéhez mérten a legjobb állampolgár, a legjobb katona szeretne lenni. Ezért is érti meg jól Szent Ágoston szavait:
„Aki azt állítja, hogy Krisztus tanítása ellenséges az állammal, az adjon nekünk egy hadsereget olyan katonákkal, akik olyanok, amilyeneknek Krisztus tanítása alapján lenniük kell, az adjon olyan alattvalókat, olyan férjeket, olyan feleségeket, olyan szülőket, olyan gyermekeket, olyan urakat, olyan szolgákat, olyan királyokat, olyan bírákat, végül olyan adófizetőket, akik olyanok, amilyeneknek a keresztény tanítás szerint lenniük kell – és akkor állítsa, ha meri, hogy az egyház kárára van az államnak. Nem! Pillanatnyi kétség se lehet afelől, hogy az egyház ott, ahol engedelmeskednek neki, az állam nagy megmentője.”
2. A szeretet munkához kapcsolódó, azt megnemesítő ismételt felindítását szívesen nevezik jószándéknak. Ez elsősorban tehát nem értelmi, hanem akarati aktus. Ezt mindnyájunknak tudomásul kell vennünk, akik könnyen beleesünk abba a hibába, hogy összetévesztjük a vallási ismereteket a vallásos szeretettel és élettel. „A legnagyobb pedig a szeretet.” Ahogy a leveleken és virágon, a termőn és porzókon határozzák meg a növényt, úgy lehet leolvasni a jószándékon hétköznapi életszentségünk milyenségét és fokát. Ez mutatja rendkívüli értékét. Ami nagyot és jelentékenyet a Szentírás és a szentek a szeretetről mondanak, az áll a jószándékra is.
„Az egyszerű szándék – így mondják nekünk a régi misztikusok – minden erény vége, kezdete és dísze, és át meg átjárja saját magát és az összes eget és mind a dolgokat, és megtalálja önmaga egyszerű alapjában Istent.
Az a szándék egyszerű, ami semmi másra nem irányul mint Istenre, és minden dolgot Istennel köt össze, úgy, hogy mindenben, amit keresünk és amire vágyunk, ha beszélünk, eszünk, iszunk, alszunk, virrasztunk, dolgozunk, egyedül Istenre irányul a szándékunk és nem saját magunkra. Az egyszerű szándék elűz minden hamisságot és kétértelműséget, és ezért meg kell őriznünk, és gyakorolnunk kell minden cselekedetünkben, minden dologban. Megtartja az embert Isten jelenlétében, megvilágosítja a megértésben, derekassá teszi az erények gyakorlásában, és megszabadítja a hiú félelemtől itt és az ítélet napján is.
Az egyszerű szándék az az egyszerű szem, melyről Krisztus beszélt (Mt 6,22), hogy az az egész testet, azaz az ember minden dolgát és az életét megvilágosítja, és tisztán megőrzi a bűntől. Az egyszerű szándék a lélek benső, megvilágosított hajlama is, minden lelki élet alapja, és magában foglalja a hitet, a reményt és a szeretetet; mert Istenbe helyezi bizalmát és hű Hozzá.
Az egyszerű szándék a lábai alá kényszeríti a természetet, békét hoz, elűzi a szellem elégedetlenkedését, és elevenen tartja mind az erényeket. Békét, reményt és Isten iránti bizalmat ad úgy itt, mint az ítélet napján.”
Mivel a jószándék az Isten iránti szeretet egy aktusa, ezért – mint ahogy az aranygyűrű is értékesebb lesz, ha gyémánttal díszítik – a jótettek még tökéletesebbé válnak általa, és így még inkább dicsérik és dicsőítik Istent. A hajlamainknak megfelelő jó cselekedetek megtisztulnak a beteges, önző indítékoktól.
„Akarod tudni – így tanítanak bennünket ismét a misztikusok –, hogy kinek szolgálsz, és ki fog megjutalmazni, akkor ügyelj arra, kinek teszed, amit teszel. Figyeld, mi a szándékod és milyen okból csinálod: ugyanannak szolgálsz, és annak vagy alattvalója. Ezt a lelkiélet most élő egyetlen mestere se mondhatja meg, egyedül te tudhatod. Tetteid jónak látszhatnak, és lehet bennük bár jószándék, de arról, hogy kinek a számára tetted és kiéi is azok, mást kérdezned nem szabad, mint saját magadat, mert csak te tudod...
Képzelj el egy gyümölcsöst sok szép fával, mind gyümölccsel rakottan, de lehullik az alma a fáról, mielőtt beérne, és mind férges. Ugyanebben a kertben lenne azonban egészséges növény is, s az kezdene sárgulni. A tisztátalan férgek pedig kibújnának az almából, és rágnák az egészséges növényt, és kilyuggatnák azt. A lehullott és a földön heverő alma mindaddig, amíg kézbe nem vesszük, éppolyan szép mint az egészséges. De akármit is hiszek, nem találni két jó almát köztük, amelyik ne lenne férges és belül tele lyukkal, pedig kívül bizony szépnek látszanak: így van ez sok csodálatosan jó cselekedettel és magasröptű életmóddal, szóval és tettel, ami belül mind kukacos vagy azzá lehet, akár cselekvő akár szemlélődő életről van szó, ujjongásról vagy elmélkedésről, s ha az ember akár a harmadik égig ragadtatik. Néhány szóval: bármilyen szokása és élete legyen valakinek, mind férges lehet, ha nem vigyáz és nem gondoskodik arról, hogy az indítéka egészen jó és tiszta legyen, mert férges minden cselekedet, melyben valaki saját nyugalmát keresi, és amely nem egyedül Istenért van.
Az emberek például, hogy valami ismerős dolognál maradjunk, alamizsnát adnak, vagy nagy jótékonykodást folytatnak, vagy nagy adományokat osztanak. Ha most senki más nem tud erről, csak egyedül Isten, de te ebben nem találod megnyugvásod, úgy tetteidben a dicséret utáni vágy rejtőzik, és ebből kitűnik, hogy az adomány és a szolgálat férges. Így saját maguknak adják az alamizsnát, és akarják, hogy tudják az emberek: pl. ablakokat és oltárokat csináltatnak a templomokba és templomi ruhákat, és akarják, hogy az emberek ezt tudják, ha pl. berajzolják címerüket ezekbe, hogy mindenki lássa, hogy mindez tőlük van. Ezzel már megkapták jutalmukat (Mt 6,2). Bocsánatot kérnek ugyan, és azt állítják, hogy ez csak azért van, hogy imádkozzanak értük. De egy tiszta alamizsna, Isten kebelében elrejtve, többet használna nekik, mintha egy nagy templomot építenének az egész világ tudtával, s mindenki imádkozna értük. Mert Isten minden bizonnyal megadhatja nekik mindazt, amit az összes ember kérni tud, ha Rá bíznák jócselekedeteiket, és benne bíznának. Maga a tiszta, Istenre hagyatkozó szándékkal adott alamizsna hathatósabb könyörgés, mint minden emberé lenne, akik, ha tudnának az alamizsnádról, érted imádkozhatnának.
Vannak bizony emberek, akik elrontják minden jócselekedetüket, és így kevés hasznos és jó tettük lesz egész életükben. Legyen akár az Isten szolgálata vagy az embereké, imádság vagy virrasztás, böjtölés vagy alamizsnálkodás, elismerést akarnak általa, és meg akarnak tartani maguknak belőle valamit. Az ilyen embereket inkább vonzza a saját kielégülésük, mint az Isten iránti szeretet; inkább a cselekedeteket nézik, mint azt, akinél célba érnek e tettek, mert jobban akarják és szeretik saját örömüket és önmagukat, mint azt, akire a szándékuknak irányulnia kellene. Ezért inkább a véletlenre, mint a lényegre, inkább az útra, mint a célra és inkább a külsőre mint a belsőre ügyelnek.
Ezek a tettek mind férgesek, legyen bár annyi belőlük, hogy elborítsák a világot. Az ember szándéka ezekkel olyan külső dolgokra irányul, mint vagyon, tisztelet, külső előny, tekintély vagy népszerűség és élvezet. Az ilyen cselekedetekkel azonban nem törődik Isten, nem jutalmazza őket, akármilyen nagyok és jelentősek legyenek valóban vagy látszatra. Mert cselekedeteink csak annyiban érdemelnek jutalmat és dicséretet, amennyiben Istennél elismerésre találnak. Amit ugyanis Isten nem ismer el, annak örök feledésbe kell merülnie, nem a tényt, hanem a jutalmat illetően. Mert amit Isten nem jutalmazhat jóságosan, azt bünteti igazságosan. Lehet-e hát azon csodálkozni, ha azok jótettei, akik férges jócselekedeteket hajtottak végre, a gonosz ellenség zsákmánya lesznek?
Ó, mi fog az utolsó napon kiderülni azokról, akik nagy tetteket vittek végbe, nagy nevük és hírük volt, de akiknek minden kellemetességüket és tetszetősségüket elragadta, úgy, hogy nagyon hálásak lesznek, ha a tanulatlanok és az életben ügyetlenek közé utasítják őket: miközben pedig nem kevés szegény, egyszerű ember, akit senki se tartott nagyra, nem volt se híre, se tetszetős tettei, alázatos szerénysége miatt olyan magasan fog mind emezek fölött állni, hogy azok el se látnak oda, ahol ő van.”
Ezt a hatást a jószándék azonban csak olyan mértékben éri el, amennyiben természetfölötti, tiszta, általános, és elszakadással jár. Elszakadás nélkül nincs tiszta szeretet. Szeretet és elszakadás egyszer s mindenkorra összetartoznak itt a földön. Szeretet a fölfelé való kötődés. Ez pedig nem lehetséges az alulról való elszakadás nélkül.
Ha megbízható jelét akarjuk annak, hogy igazi-e a szeretetünk vagy szeretetszándékunk, csak azt kell magunktól kérdeznünk, hogyan viselkedik a lelkünk, ha a munkánk sikertelen volt, vagy ha megszégyenültünk, vagy hirtelen elszakítottak egy megkedvelt munkánktól, és áthelyeztek bennünket. Az emberi szív akkor elégedett, ha azt találta meg, amit keresett. Amennyiben az ilyen eseményeknél valóban nagyon szerencsétleneknek érezzük magunkat, talán elkeseredünk, vagy kisebbségi érzések nyomasztanak, akkor ez nyilvánvalóan bizonyítja, hogy Isten dicsősége és tetszése mellett még a magunk számára is kerestünk valamit: saját dicsőségünket és kielégülésünket. Az, hogy ilyen áldozatoknál szegény érzelemvilágunk megrendül, természetes és magától értetődő, ezért ez nem a hétköznapi életszentség hiányosságának a jele. Hiszen így volt ez az Üdvözítővel is az Olajfák hegyén. Még vért is izzadott nagy belső szorongattatásában. De az akaratunknak közben – Hozzá hasonlóan – Istenben kell szilárdan állnia, és egyre mélyebben belenőnie Isten kívánságaiba. Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is! Ez, és ez is marad a hétköznapok szentjének fő mozgatórugója minden élethelyzetben.
Aki komolyan törekszik arra, hogy elszakadjon a saját dicsőség- és élvezetvágyától, és hogy cselekvésében, és akarásában és gondolkodásában együgyű legyen, azaz csak egy ügyet ismerjen: Isten dicsőségét és szeretetét, az sok gátló lelki mellékzörejtől szabadul meg, és nemigen kell idegi zavaroktól félnie. Igazuk van az orvosoknak, akik azt mondják, hogy idegbetegségek ellen, ha azok nem szervi jellegűek, kiváló szer lenne ez a mély, Istenben gyökerező alázat és szeretet.
A hétköznapok szentje ezt számtalanszor megtapasztalja az életében. Munkában és szenvedésben bizony nem szenved hiányt. Sok más embernek az idegei összeroppannának hasonló helyzetben. Ő talpon marad. Lehet, hogy gyengék az idegei, de ellenállóképesek és teherbírók maradnak, nem azért, mert szalad egyik orvostól a másikhoz, hanem mert ő a hétköznapok szentje, aki az életszentségre való egészséges, komoly és mély törekvésével, és Isten iránti meleg szeretetével és alázatával megoldja életének problémáit, míg mások, akik egészségesek és erősek, nem tudnak felülkerekedni a kor őrlő nehézségein. Aquinói Szent Tamásról, a szellemóriásról, tudjuk pl., hogy a legkiemelkedőbb hittudományi művek hatalmas köteteit írta, miközben majdnem folytonos, fájdalmas fejgörcs gyötörte.

2. fejezet: A dolgokhoz való kötődésről

A hétköznapok szentje életfeladatot lát és keres abban, hogy megszokott hétköznapjait kapcsolatba hozza az istenszeretettel, és ezáltal nemesítse és tökéletesítse őket. Abban, hogy egész nap kora reggeltől késő estig viselje a szeretet és a tökély pecsétjét. Csak akkor hiszi, hogy megvalósította eszményét.
Ezt akarja Newman bíboros is mondani, amikor ezt írja: „Aki vallásos, az reggel, délben és éjszaka is vallásos. Vallásossága jelleg, olyan forma, mely belsőleg áthatja gondolkodását, beszédét és cselekvését; és minden csak az egészből, annak részeként érthető. Istent látja mindenben, mindent Isten akaratához mér.”
Napi ténykedése azonban nemcsak imádságból és munkából áll, egy egész sor napi használati tárgyra, mint amilyen a táplálék és a ruházat, is rá van utalva. Ezeket és a hasonló tárgyakat „dolgok”-nak akarjuk nevezni, és mindazt értjük ezalatt, amit eddig nem emeltünk ki külö­nösképpen, és a következőkben sem fogunk külön megnevezni: tehát mindent, amit nem Istennek, munkának, szenvedésnek és embernek neveznek.
Aki tudja, hogy kivétel nélkül mindnyájan nap mint nap milyen gyakran kerülünk kapcsolatba ilyen dolgokkal, az sejti, milyen súlyt fektet – és kell, hogy fektessen – a hétköznapok szentje arra, hogy Istennek tetsző módon rendezze az ezekhez a dolgokhoz való kötődését. Nem nyugszik addig, amíg a dolgokhoz fűződő kapcsolata nem válik az Isten iránti nagy szeretet, az élet problémái erőteljes megoldása és a világ fölötti férfiasan erős uralom ösztönzőjévé és kifejeződésévé. Hisz egész mindennapi életét egyetlen Gloria Patrivá akarja tenni, kedvenc imájának megtestesítőjévé: Mindent szeretetből az örök szeretetért és az Ő megdicsőítésére! Ezért sikeresen fáradozik a dolgokhoz való prófétai, papi és hősies kötődés megvalósításáért.

1. A dolgokhoz való prófétai kötődés

A hétköznapok szentje világos és határozott vallási tudással rendelkezik, és azt gyakorlatiasan és következetesen alkalmazza.
1. Tudja, hogy e világ dolgainak nemcsak önértékük, hanem jelkép-értékük is van. Mind-mind Istennek kis prófétái, akik Isten megbízásából az örömhírt hozzák Róla, tulajdonságairól és szándékairól, hogy azáltal még nagyobb szeretetre gyújtsanak bennünket Isten iránt. Ezért nevezi őket Szent Ágoston „nutus Dei”-nek, azaz Isten üdvözletének vagy integetésének. Szent Bonaventura pedig „manutergium Dei”-ről beszél. Ezzel azt akarja mondani: Isten a dolgok által szeretetteljesen kézen fog bennünket, megmutatja mindenütt az Ő nyomait és kívánságait, és így atyai szívébe vezet bennünket. Nem jutnánk egykönnyen a végére, ha fel akarnánk sorolni mindazokat a kis prófétákat, akikkel a nap folyamán találkozunk. Azért, hogy megtanuljuk Isten követeit és üzeneteit a saját életünkben jobban meglátni és meghallani, felsorolok tarka összevisszaságban néhány példát:
Egy virágzó rózsabokor mellett megyek el. Azt a feladatot kapta Istentől, hogy hírt adjon nekem az Ő szeretetéről és szépségéről. – Vagy itt van a tiszta víz. Nem az-e a dolga, hogy prófétaként emlékeztessen engem a keresztségre és a lélek megtisztulására? – Az éneklő madár ott az ágak közt, nem a mennyei Atyától adja át nekünk az üdvözletét, aki őt olyan gondosan öltözteti és táplálja?
Egy házvezetőnő mesélte el nekem egyszer, hogy esténként a cipőtisztításkor azon gondolkodik, hogyan tisztít meg bennünket Isten nap mint nap isteni türelemmel minden kosztól és portól, ami napközben ránk ragadt, ha töredelmesen bocsánatot kérünk Tőle. – Egy gyümölcstől roskadó fa láttán pedig, mesélte tovább, mindig ez a kérés jön a szájára: „Segíts kérlek, hogy az aratás nagy napján ne álljak ott üres kézzel!”
Az ébredő természet a hétköznapok szentjét a feltámadásra figyelmezteti, az őszi elhalás a halálra emlékezteti. – A virágdíszben pompázó cseresznyefa a kegyelem állapotában leledző lélek szépségéről mesél, míg az éles északi szél, amely éjszakai vándorútján élesen hasít a tagjaiba, arról prédikál neki, milyen fagyosság fogadja az Üdvözítőt a lelkekben, melyekben nincs szeretet.
Mindenütt, ahol csak jár-kel, a hétköznapok szentje kis prófétákat lát maga körül, akik Isten szavait suttogják a fülébe.
Egy parasztember, amikor ásta a földet, mindig a sírra gondolt, amit egyszer majd az ő számára fognak ásni. Amikor egy fájdalomtól vonagló kukacot látott az úton, eszébe jutottak az Üdvözítőre vonatkozó szavak: „Féreg vagyok és nem ember...” Ha gyomlált, arra kérte az Urat, őrizze meg attól, hogy egyszer majd a búzától különválasztva dobják a tűzre. És ha pókhálót vett észre egy bokron, az az ördögre emlékeztette, aki be akarja hálózni, és be akarja fogni a lelkünket, hogy aztán rávesse magát, és örökre boldogtalanná tegye. Ez a parasztember, aki mindenben megtalálta az Istenhez fűző kapcsolatot, ment egyszer az eke mögött, és azon gondolkozott, hogy vajon lehet-e a földön elteregetett trágya is – melyet az ekevas elvegyít a földdel – próféta? „A trágya az bomlási termék”, mondta magában. „Mire mennénk a mezőgazdaságban enélkül a bomlás nélkül! Így a Jóisten az én tökéletlenségeimet, hibáimat és butaságaimat is trágyának tekinti, hogy az igazi alázat nőhessen ki belőle. Alázatosság nélkül nem válhatok szentté.” Nem egy egyszerű ember nagy-nagy bölcsessége ez?
Egy szentéletű szerzetes testvérnek a kötelező imagyakorlatokon kívül más dolga nem volt, minthogy a konyhai tűzhely mellett álljon, és főzzön a nagy közösség számára. Amikor megkérdezték tőle, hogyan képes megőrizni és ápolni a kapcsolatot Istennel, hisz olyan kevés alkalma van arra, hogy buzdító könyveket olvasson vagy szentbeszédet hallgasson, a konyhai tűzhelyére mutatott, és így válaszolt: „Itt benn van egy jó prédikátor, azt hallgatom nap mint nap. A tűz vörös parazsa folyvást Isten szeretetéről beszél, és arra buzdít, hogy soha el ne hidegüljek Tőle. Amikor reggel a begyújtásnál fellángol frissen a tűz, arra kérem a Jóistent, hogy végig megmaradhassak az első meleg szeretetben. Ha alábbhagy a tűz, rakok rá tüzelőt, és közben a vágy röpimáit küldöm a kegyelmekért, melyekről úgy gondolom, hogy szükségem van rájuk, vagy a büntetésre gondolok, ami a tisztítótűzben és a pokolban várja az elkárhozottat. Amikor egyenletesen ég a tűz, én is hagyom a lelkemet csendben és melegen égni Istenért és a lelkekért. Este pedig, amikor ki akar aludni, saját elalvásomról, a halálról és az elmúlásról prédikál nekem.” Ettől a naptól kezdve megértették szerzetes testvérei, miért volt olyan szentéletű, hisz mindig Isten jelenlétében élt, és hallgatott a szavára nehéz, soha véget nem érő konyhai munkája ellenére is.
2. A hétköznapok szentje nemcsak mesteri módon meghallja és megérti Isten számos prófétáját, akikkel találkozik, hanem válaszol is az üzenetükre szívélyes viszontszeretettel és tökéletes élettel. Hiszen azt tartja fontosnak, hogy mindennapi életének minden cselekedetét és rezdülését lehetőleg az istenszeretet és az istenszolgálat egyetlen nagy cselekményévé érlelje.
Szalézi Szent Ferenc Filoteájában gyakorlati kézikönyvet írt arról, hogyan szenteljük meg a hétköznapokat a világban.
Abból a gondolatból indul ki – mint mi is –, melyet egyszer így ír körül: „Isten teremtői rendelkezése szerint minden növény »hozzon termést faja szerint«. Mi mintegy a növények vagyunk az Egyházban, Isten kertjében, és a jámbor élet gyümölcseit kell teremnünk, mindegyikünknek a maga sajátossága és állapota szerint. A jámborságnak másként kell kinéznie egy magas rangú úrnál, mint egy kézművesnél, munkásnál vagy cselédnél, másként a lánynál, mint a feleségnél és megint másként az özvegynél. Sőt, gyakorlati alkalmazásában igazodik minden egyes ember erőihez, feladataihoz és kötelességeihez. Vagy azt hiszitek, hogy helyes lenne, ha püspökötök remeteként élne mint egy karthauzi? Vagy illene a házasokhoz, ha ők se akarnának pénzt keresni és abból megtakarítani, mint a kapucinusok? Vagy jól állna a munkásnak vagy a kézművesnek, ha naponta órákat töltene a templomban, mint a szerzetesek? Nem lenne egy ilyen jámborság nevetséges, helytelen és kiállhatatlan?
S mégse ritkák az ilyen hibák. A világ viszont nem tesz, vagy nem akar megkülönböztetést tenni igazi és hamis között, és felháborodik a jámborságon – aminek pedig semmi köze sincs az ilyen rendellenességekhez.
Az igazság az, Filoteám, hogy az igazi jámborság nem ront el semmi jót, hanem mindent megszépít és teljessé tesz. És ha látsz valakit, akit a jámborsága az Istentől kapott hivatásában akadályoz, úgy biztos lehetsz abban, hogy az hamis jámborság.
De ha valaki minél nagyobb egységet tud teremteni vallásossága és hivatása között, az annál szeretetre méltóbb, és annál könnyebb és magától értetődőbb számára a családjáról való gondoskodás, annál szívélyesebb a szeretet férj és feleség között, annál hűségesebb a kapcsolat beosztott és felettes között, röviden, annál barátságosabban és szebben mennek a dolgok minden feladatkörben. Tévedés, hogy azt ne mondjam, eretnekség, ha válaszvonalat húzunk jámborság és sportpálya, jámborság és üzlet, jámborság és gazdálkodás, jámborság és háztartás között.”
Aki odakint él a világban, nem térhet ki a teremtmények, a dolgok elől. Lépten-nyomon találkozik velük. Befolyásuknak jobban ki van téve, mint a szerzetesek, a maga részéről pedig alakítania és befolyásolnia kell őket. A dolgokhoz való prófétai kötődés ezért az egyik legfontosabb követelmény a hétköznapok világban élő szentje számára. Szalézi Szent Ferenc tudja ezt. Ezért helyez oly nagy súlyt erre a nemes művészetre. Miközben gondosan megkülönbözteti azt, hogy Istenre gondolunk, attól, ami abból fakad, hogy szeretetteljesen felsóhajtunk Istenhez.
„Visszahúzódunk Istenbe – írja ezért egyszer –, hogy felsóhajtsunk Hozzá, és felsóhajtunk Hozzá, hogy Benne visszahúzódjunk. Így támogatja egymást kölcsönösen az Isten utáni vágy és a lelki magány. Mindkettő jó gondolatokból fakad. Azért gyakran sóhajts fel Istenhez, Filotea, rövid, de lángoló szívbéli imákkal. Csodáld meg szépségét, könyörögj segítségéért, lélekben vesd magad a Megfeszített lábaihoz, imádd jóságát, tanácskozz vele üdvösségedről, napjában ezerszer ajándékozd oda neki a lelkedet, szegezd lelki szemeidet nyájasságára, nyújtsd Neki, mint kisgyermek az apjának, a kezedet, hogy vezessen, helyezd keresztjét melledre mint egy illatozó virágcsokrot, állítsd fel lelkedben mint egy zászlót; röviden, mindenféle módon hozd mozgásba szívedet, hogy gyengéd, bensőséges szeretetre gyúljon a mennyei vőlegény iránt.”
Később megokolja: „Mint azok gondolatai, akik emberi és természetes szeretetre gyulladtak, majdnem szünet nélkül szeretetük tárgya körül keringenek, szívük az iránta való érzelmekkel van teli, és szájukkal csak őt dicsérik; ahogy ők szerelmük távollétében sem szalasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy szenvedélyüket levelekben tanúsítsák, és minden fa kérgébe szeretnék szerelmük nevét beírni: hasonlóképpen, akik Istent szeretik, azok sem tudnak azzal fölhagyni, hogy rá gondoljanak, érette lélegezzenek, utána sóhajtozzanak, róla beszéljenek, és szeretnék, ha csak lehetne, a Föld minden lakójának szívébe vésni Jézus édes és szent nevét.” Azután a maga módján leírja a szent a dolgokhoz való prófétai kötődést: hogy így Istenre gondoljanak és Hozzá sóhajtsanak, „erre hívja meg őket minden dolog; nincs teremtmény, mely ne hirdetné nekik a szeretett Isten dicséretét; minden, ami létezik a világon, néma, de nagyon is érthető nyelven beszél nekik szeretetéről; minden jámbor gondolatokat éleszt bennük, melyekből aztán a szív Istenhez való emelkedései és sóhajai fakadnak” (Filotea II,13).
A sok ösztönző példa, melyeket utána az egyház- és üdvtörténelemből idéz (lásd Filotea II,13), mind mutatja, hogyan gyújt szeretetet és életet a lélekben, ha így Istenre, az Ő tulajdonságaira és szándékaira gondolunk.
Csak egy része, talán csak a kisebbik része a dolgokhoz való prófétai kötődésnek tehát, ha a teremtmények Istenre és az istenire emlékeztetnek bennünket; egyidejűleg a szívünket és az akaratunkat is meg kell nyerniük Istennek.

2. A dolgokhoz való papi kötődés

1. A pap feladata, hogy Istent dicsérje. E dicséretet az egyház és az egész teremtés nevében ajánlja fel a Szentháromságnak. Igen, a természetnek is részt szabad és kell vennie Isten dicséretében. Ezért énekli a Szentírás: „Minden, mi él és mozog, dicsérje az Urat!” A teremtés viszont csak annyiban tölti be feladatát, amennyiben az ember hagyja magát általa Isten dicséretére ösztönözni. Aki a teremtésnek ezeket a néma és mégis oly hangos kéréseit felvállalja, és a teremtett világban mozogva papi »Benedicite«-jét imádkozza, annak a dolgokhoz való kötődése papi. Álltál-e már egyszer zivataros, viharos éjszakában az ablaknál, és szemlélted a természetnek ezt a színjátékát? Ahogy a fák koronáit tépi a szél, és a földig hajlítja őket, ahogy száguldanak a felhők, és a kékesfekete eget tüzes villámok szaggatják? Minden mozgásban van, minden forrong, tompa mennydörgés kíséretében süvít a szélvihar. – Vagy egyszer a tenger partján kinyitottad-e szemed, füled és szíved a csodálatos, leírhatatlan látványnak? Beittad-e magadba a megfoghatatlan távolságot, a hullámok csobogását, bugyogását és tajtékzását, a ragyogó és csillogó fényt, mely számtalan színben törik meg? – Megízlelhetted egyszer talán egy magányos, áhítatos csendbe burkolt rengetegben a természet hatalmát? Feletted a hatalmas bükkfák lombsátra, melyben a szél játssza melódiáit, körötted madárdal és bogárzümmögés, lépteid itt-ott őzet vagy félénk nyulat riasztanak fel. Nem úgy érezted magad ezekben az órákban, hogy ujjongó Te Deumot, hálás Gloria in excelsis Deo-t kellene énekelned, mert valami arra kényszerít, hogy add kölcsön a természetnek a hangodat, a nyelvedet?
Igen, a zivataros éjszaka, a morajló tenger és a zúgó erdő zengjék, akarják zengeni a jóságos, bölcs és mindenható Teremtőt dicsérő éneket, bennünket pedig mintegy arra kérnek, legyünk közvetítők, hogy betölthessék létük értelmét.
Hasonlóan magával ragad bennünket, ha a nagyvárosban sok templomtoronyból egyszerre kezdenek szólni a harangok, hogy valamelyik nagy ünnepet beharangozzák. Egyik szeretné a másikat fölülmúlni Isten dicséretében. A teremtés embereket keres, akik a papi Benedicitét helyettük az ajkukra veszik. Csak így elégedett Isten velünk és a teremtett világgal.
De nemcsak csillagok, erdő és virágok vannak azért, hogy Istent dicsérjék és megdicsőítsék, nemcsak a tenger és a szélvihar szeretnék, hogy emberi nyelvre fordítsák le őket. A kultúra és az ipar termékeinek is ugyanez a vágyuk. A kohó, az autó, a telefon és a rádió is szeretnének dicsérő éneket énekelni a bölcs és mindenható Istennek! Nekünk, a műszaki civilizáció embereinek meg kellene tanulnunk, hogy a kopogó írógépnek, a gyárak szirénáinak is adjuk kölcsön a hangunkat, hogy ezeknek a civilizációs termékeknek is a papi közvetítői legyünk a Teremtőhöz. Csak így teljesül az ő létük értelme is!
Ég és Föld és tengerek tele vannak Isten dicsőségével! Ezért nem szabad bekötött szemmel járnunk a természetben. Sokkal inkább lássuk és keressük mindenütt szabad, nyílt tekintettel Isten nyomait, és dicsérjük érte a Mindenhatót!
2. Szent Ferenc, Isten dalnoka, így értette meg a teremtés könyörgését, és mint a dolgokhoz való papi kötődés mestere felelt rá. Ezt tanúsítja Naphimnusza:
„Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tied a dicséret, dicsőség és imádás,
És minden áldás,
Minden egyedül téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk a Nap,
Aki a nappalt adja és aki ránk deríti a te világosságod.
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.
Áldjon, Uram, téged Hold nénénk és minden csillaga az égnek.
Őket az égen alkotta a kezed, fényesnek, drága szépnek!
Áldjon, Uram, téged szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
Kik által élteted minden alkotásod.
Áldjon, Uram, téged Víz húgunk,
Oly nagyon hasznos ő,
Oly drága, tiszta és alázatos!
Áldjon, Uram, Tűz bátyánk,
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.
Áldjon, Uram, tégedet minden ember,
ki szerelmedért másnak megbocsát.
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, akik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, kik magukat megadják te szent akaratodnak.
A második halál nem fog fájni azoknak.
(Sík Sándor fordítása)
Amit Ferenc Istenhez kötődő szívéből költői lendülettel megénekelt, az a Benedicite néhány versének ragyogó körülírása, azé a Benedicité-é, melyet szívesen imádkozunk a szentmise után a pappal:
Áldjátok az Urat, ti művei mind, dicsérjétek és magasztaljátok mindörökké!
Isten angyalai, áldjátok az Urat, egek magasztaljátok Őt!
Vizek az ég fölött, áldjátok az Urat, ti mennyei seregek áldjátok Őt!
Nap és hold áldjátok az Urat, ti csillagok magasztaljátok Őt!
Minden harmatcsepp és záporeső áldjátok az Urat, Isten viharai áldjátok Őt!
Tűz és forróság, áldjátok az Urat, hideg és forróság áldjátok Őt!
Áldjátok Őt harmat és dér, magasztaljátok Őt hidegség és fagyok!
Jég és hó, áldjátok az Urat, ti éjek és napok magasztaljátok Őt!
Világosság és sötétség, áldjátok az Urat, ti villámok és felhők, magasztaljátok az Urat!
Áldja az Urat a föld, dicsérje és magasztalja mindörökké!
Ti hegyek és halmok, áldjátok az Urat, ami csak sarjad a földön, magasztalja az Urat!
Ti források mind, áldjátok az Urat, ti tengerek és folyók, magasztaljátok Őt!
Amennyi állat csak nyüzsög a vízben, dicsérje mind az Urat;
ti ég madarai, magasztaljátok Őt!
Mindenfajta állat dicsérje az Urat, ti emberek fiai,
magasztaljátok az Urat!
Áldja Izrael az Urat, dicsérje és magasztalja mindörökké!
Ti, Isten papjai, áldjátok az Urat, ti, Isten szolgái, zengjétek Őt!
Igazaknak tiszta lelkei áldjátok az Urat, ti szentek és alázatosak, magasztaljátok Őt!
Áldjuk az Atyát, a Fiút és a Szentlelket,
Dicsérjük és magasztaljuk mindörökké!
Áldott vagy, Uram, az ég erősségében, dicséretes,
dicsőséges és magasztos mindörökké!”

3. A dolgokhoz való hősies kötődés

A hétköznapok szentje a természet és a kultúra területén járva segít minden teremtett dolognak, hogy dicsérje és magasztalja Istent. De azt is tudja, hogy a dolgokhoz való prófétai és papi kötődését nem gyakorolhatja a hősies kötődés nélkül. A dolgokhoz való hősies kötődés pedig egyet jelent a személyes, világ fölött álló Isten dolgoktól való szabadságával. A teremtmények Istennek tetsző használata nem képzelhető el az Istennek tetsző lemondás nélkül.
Nem ritkán esik szó az isteni igénytelenségről. Ez alatt azt értjük, hogy valaki hasonlóvá lesz Istenhez, aki teljesen független a teremtményektől, mindenekelőtt a használati tárgyaktól.
Az Üdvözítő életével szemléltette velünk ezt az isteni igénytelenséget, és ezáltal utat mutatott, hogyan legyünk először is bensőleg függetlenek a dolgoktól, de azután adott esetben hogyan válhatunk meg tőlük külsőleg is. A dolgokhoz való hősies kötődés alatt ezért a teremtményekről való, az Istenember – a szegény, megalázott és keresztre feszített Üdvözítő – példája szerinti, Istennek tetsző lemondást értjük, vagy a fogadalom szellemét, ami az anyagi javakhoz, a tekintélyhez, hírnévhez és az érzéki örömökhöz való rendetlen ragaszkodástól való belső függetlenség. Amennyiben igazi ez a függetlenség, akkor alkalomadtán külső tettekben is meg kell nyilvánulnia.
Az Üdvözítő és a dolgokhoz való hősies kötődés
1. Az Üdvözítő elénk élte földi élete folyamán ezt a belső és külső szabadságot, és sokszor buzdított minket, hogy kövessük őt ebben. Izrael nem értette meg őt. A választott nép oly nagy vágyakozással várt megváltójára. Amikor pedig megjelent, nem ismerte fel, elvetette és megölte. Hamis képe volt az üdvözítőről. Politikai Messiást várt, a római szolgaságból való szabadítót. Kulturális üdvözítőre vágyott. Az Istenember azonban egyik sem akart lenni. Az Ő célja a bűntől való megváltás és az isteni élet átadása volt.
Hogy elérje ezt a célt, szegény, alázatos és tiszta életet élt elénk. „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania” (Mt 8,20) – mondta saját magáról.
A gazdasági javakkal szemben a szegény, az élvezetekkel szemben a keresztre feszített, a dicsőséggel szemben az alázatos és megvetett Üdvözítő volt. Valóban a dolgoktól való isteni függetlenség! Ez jellemezte a jászolt, amikor anyja a hideg istállóban gyermeke finom kis tagjait kemény szalmára fektette; így volt a kereszten: csupasz gerenda volt a Megváltó halotti vánkosa, kis ágyékkötő halotti ruhája, és csúfolódó, gúnyos szavak hatoltak fülébe a haldoklók imája helyett.
Annak okait, hogy miért választotta ezt a szegény, alázatos, megfeszített megváltó-életet, nem nehéz megtalálni. A végső ok az Atya akarata. Az Atya akarta, hogy Egyszülötte a dolgoktól való mélyreható függetlensége által engesztelést nyújtson, amiért mi a dolgok rabszolgáivá váltunk, hogy nincstelenségével bizonyítsa személyének és küldetésének isteni voltát, és szemléletesen megmutassa szeretetének hősiességét.
Minél inkább a földi dolgoktól megfosztottan áll előttünk az Üdvözítő, annál nagyobbnak látjuk Őt isteni nincstelenségében és igénytelenségében. Semmi szüksége nem volt ezekre az emberi eszközökre, hogy érvényesüljön és művét megvalósítsa. Opera Dei ex nihilo! Isten, amikor tetteit végrehajtja, a legszívesebben nem él semmilyen eszközzel, hogy ezáltal bizonyítsa isteni eredetüket. Ami által egyháza természetes módon naggyá válhatott volna, azt figyelmen kívül hagyta az alapításkor. Apostolaivá és tanítványaivá nem választott gazdasági szakembereket, a tudomány egén tündöklő géniuszokat vagy befolyásos politikai nagyságokat. Azok sem rendelkeztek ezekkel a földi előnyökkel, akiket az apostolok elsőkként nyertek meg az Úrnak.
„Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! – mondhatta Pál. – Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az előkelő. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.”
S mindjárt hozzáfűzi ennek okát is: „Így senki sem dicsekedhet Isten előtt. Általa van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül az írás: »Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék«.” (1Kor 1,26 kk)
A mennyei Atyának volt még egy másik oka is, hogy Egyszülöttét ennyire kiszolgáltatta a nélkülözésnek és a szenvedésnek: az emberek szeretetét akarta megnyerni. Ezt a leghatékonyabban a szeretet kézzelfogható bizonyítékaival tudta elérni. Az Atya azt akarta, hogy a szegény, alázatos, megfeszített Istenember legyen szeretetének legnagyobb és legmegfoghatóbb bizonyítéka. Mindig az áldozatban mutatkozik meg, mennyit ér valakinek a szeretete. A legnagyobb szeretet ezért az áldozat szeretete. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Ezért mondhatta az Üdvözítő Nikodémusnak is: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
2. Amit élt az Üdvözítő, azt tanította is. Szent Máté evangéliumának 5. fejezetében röviden összefoglalja a kereszténység alaptörvényét. Mindjárt az eleje, az alapvonások ábrázolása, a nyolc boldogság, nem hagy kétséget Krisztus igazi lelkülete felől. A dolgoktól való belső, szeretetből fakadó elszakadás, önfeláldozás és önmegtagadás nélkül nem lehetséges a szegénységnek, a bűnbánatnak és a szelídségnek az itt óhajtott lelkülete. Az igazságosság, a szív tisztasága, az irgalom és a béketűrés utáni éhség és szomjúság állandó kísérőnek igénylik az állandó elszakadást. Az örömteli belenyugvás, amikor üldöznek és rágalmaznak bennünket, és mindenféle igazságtalanságokat szenvedünk el, a dolgoktól való sokoldalú függetlenséget tételezi föl.
Még világosabban beszél az Üdvözítő, amikor azt akarja, hogy ezeket az általános irányelveket az egyes hétköznapi cselekedetekben alkalmazzuk:
„Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron fölajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat” (Mt 5,23-24). „...Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is. S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira. Aki kér, annak adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg. Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,39-48)
Azt, hogy mennyire komolyan gondolja az Üdvözítő a belső elszakadás követelményét, a farizeusok igazságával való éles szembeállítással hozza tudomásunkra:
„Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában. Ezért mondom nektek: ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába” (Mt 5,17-20).
A farizeusok és az írástudók külső vallásossága és a törvényhez való hűsége nem hagyott kívánni valót maga után. Az Üdvözítő azonban a kereszténység lelkületét, a szeretet és lemondás lelkületét állítja szembe ezzel. Ezt kívánja meg övéitől.
3. Különös hangsúlyt fordít itt a szegénység lelkületére:
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön – így inti övéit –, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok. A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok. Ahol a kincsed, ott a szíved is.
A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos. De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?
Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.
Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál?
Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?
Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább?
Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Vagy: Mit veszünk fel? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja” (Mt 6,19-34).
Nem esik nehezünkre, hogy kihalljuk ezekből a figyelmeztetésekből, hogy mulandók a földi dolgok – rozsda és moly emészti meg őket – és abba a veszélybe sodornak bennünket, hogy megosztjuk a szívünket és odaadásunkból valami lényegeset elvonunk Istentől. Épp azért, mert nem szolgálhatunk Istennek úgy, hogy egyúttal a Mammon rabszolgái maradunk. Ezért a következő magatartásra törekedjünk: Mértéktartóan fordítunk gondot a gazdasági alapokra és a jólétre, s ezt összekapcsoljuk a rendetlen ragaszkodástól való belső függetlenséggel és az Isten atyai jóságába vetett nagyfokú bizalommal. Ahol megvan ez a bizalom, Isten kész akár csodát is tenni, mintsem megengedje, hogy az övéi nélkülözzék, amire szükségük van.
Egy alkalommal az Üdvözítő a tengeren tartózkodott az övéivel, és nem volt elég eleségük. „Elfelejtettek – így számol be Márk – kenyeret vinni magukkal, és a bárkában nem volt több kenyerük, csak egy. Jézus a lelkükre kötötte: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok és Heródes kovászától!” Egymás között arról beszélgettek, hogy nincs kenyerük. Jézus észrevette és így szólt: „Mit tanakodtatok azon, hogy nincs kenyeretek? Még most sem értitek? Nem fogjátok fel? Még mindig érzéketlen a szívetek? Van szemetek és nem láttok, van fületek és nem hallotok? Nem emlékeztek rá, hagy amikor öt kenyeret megtörtem ötezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?” „Tizenkettőt” – felelték. „S amikor a hetet a négyezernek, hány kosár lett tele maradékkal, amit összeszedtetek?” „Hét” – mondták. Erre újra kérdezte: „Még mindig nem értitek?” (Mk 8,14-21).
A bőkezűség a bizalom különösen nagy bizonyítéka, és ezért kiváló eszköz is arra, hogy Isten atyai gondoskodását elindítsa.
Ezért int az Úr:
„Adjatok és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,38).
Mindebből megértjük, miért követeli meg olyan komolyan a szegénységet az Üdvözítő, amikor az ő tökéletes követéséről van szó. A gazdag ifjúnak kertelés nélkül jelenti ki: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt 19,21) – Amikor apostolait megbízta, hogy hódítsák meg a világot, egyetlen szóval sem adott arra utasítást, hogyan szerezhetik meg maguknak a földi segédeszközöket, az anyagi javakat az egyháznak, és hogyan biztosíthatják befolyásukat e világ hatalmasainál. Sokkal inkább a teljes lemondást kívánja tőlük:
„Övetekbe ne szerezzetek se arany-, se ezüst-, se rézpénzt. Ne vigyetek magatokkal az útra tarisznyát, se két ruhát, se sarut, se botot” (Mt 10,9). – „Semmit se vigyetek az útra – hagyta meg nekik –, se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, se egy váltás ruhát” (Lk 9,3).
Annál gazdagabban látja el őket viszont természetfölötti erőkkel. Jellemző, amit Péter a templom bejáratánál alamizsnáért könyörgő bénának mondott: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom” (ApCsel 3,6). És élt a csodatevő erővel, amit kapott, és meggyógyította.
A hétköznapok szentje és a dolgokhoz való hősies kötődés
A hétköznapok szentje azon fáradozik, hogy állapotának megfelelően és értelemszerűen kövesse az Üdvözítőt a gazdasági javakkal szembeni magatartásában. Erre ösztönzi Isten iránti szeretetének tüze és ereje.
A legnagyobb számára a szeretet. Az erkölcsi erényeket az Isten iránti szeretet kifejezési formáinak látja. A szeretet „a tökéletesség köteléke” (Kol 3,14), vagyis az a kötelék, ami minél tökéletesebben összekapcsol Istent és embert, embert az emberrel és az egyes erényeket az emberben. Az erények királynőjének kell tekintenünk. Ezért nyilváníthatja ki Pál: „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (1Kor 13,3). Amikor az Üdvözítő a farizeus kérdésére a szeretetet nevezi meg mint főparancsot, az így felel: „Valóban jól mondtad, Mester, hogy ő az egyetlen (Isten), és hogy rajta kívül nincs más. Meg hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy bármi más áldozatnál.” Jézus az okos beszéd hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze az Isten országától” – mondta neki. Több kérdést már nem mertek neki föltenni” (Mk 12,32-34).
Az igazi jámborságnak és a Jézushoz tartozásnak nem az önmegtagadás az ismérve, még csak a vértanúság sem, a szegénység sem, hanem a szeretet, ami minden erényt életre kelt, és lélekkel kell, hogy áthasson.
Jeromos elidőzik egyszer azoknál a szavaknál, melyeket Péter az Üdvözítőnek mond: „Lásd, mi mindent elhagytunk és követtünk téged!” Fölteszi magának a kérdést, milyen belső összefüggés van a két mondat között? Nem élt a történelem folyamán sok más férfi is, akik mindent elhagytak, és szegényen és igénytelenül éltek? Mi a különbség a keresztény és a pogány szegénység között? A keresztény szent a Krisztus iránti szeretetből választja a lemondást. Azért hagy el mindent, hogy őt kövesse.
Ez a szeretet képessé teszi a hétköznapok szentjét, hogy lelke mélyéig felülkerekedjen minden visszaélés forrásán, a bírvágyon, melegséget ad neki, hogy lelket vigyen közelebbi és tágabb környezetébe, az állami és a társadalmi életbe, és megóvja igénytelensége és nincstelensége mellett is érzelemvilágát az eldurvulástól.
1. A birtoklás vágyát, a bírvágyat, Pál „minden baj gyökeré”-nek nevezi (1Tim 6,10). A mohók pedig a Szentírás szerint „telhetetlen kutyák, nem lehet őket jóllakatni” (Iz 56,11). A bírvágy a kapitalizmus szellemét, vagy a szerzésre irányuló zabolátlan törekvést jelenti, és ez okozza, mint a Mammon modern szolgálatának szülőanyja, a világ jelenlegi válságainak jelentős részét.
Csak a szeretet mélyreható és átfogó lelkülete hozhat változást ezen a téren.
XI. Pius „Quadragesimo anno” kezdetű körlevelében XIII. Leó szavaira utal:
„Ha segíteni kell az emberi társadalmon, akkor csak a keresztény élet és a keresztény intézmények megújulása fog segíteni.” Majd folytatja: „Csak ez” – a keresztény megújulás – „tudja hatékonyan orvosolni a mulandó javakért való túlzott aggodalmat, minden baj forrását; csak ez tudja az embereket, akik megbabonázva meresztik szemüket a világ semmiségeire, elszakítani onnan, és tekintetüket újra az ég felé irányítani. És ki tagadná, hogy pillanatnyilag erre az orvosságra van a legnagyobb szüksége az emberi társadalomnak?...
Mit ér, ha megbízható gazdasági alapelvekre tanítjuk őket, de zabolátlan és piszkos mohóságukban annyira hagyják magukon uralkodni az önzést, hogy »hallják ugyan az Isten parancsait, de mindenben az ellenkezőjét teszik« (Vö. Bír 2,17).
A legmélyebb oka annak, hogy a társadalomban és a gazdaságban elpártoltak Krisztus törvényétől, és hogy ebből fakadóan oly nagy munkástömegek szakadtak el a katolikus hittől, az, hogy az emberek szívében az áteredő bűn szomorú következményeként a rendetlen kívánságok uralkodnak. Az áteredő bűn oly zavart okozott az emberi képességek közötti eredeti csodálatos összhangban, hogy az ember nagyon könnyen vereséget szenved rendetlen ösztöneivel szemben, és óriási vonzerőt érez, hogy előnyben részesítse ennek a világnak a veszendő javait a mennyeiekkel és tartósakkal szemben. Innen ered a földi javakban való dúskálás utáni csillapíthatatlan mohóság, amely az embereket minden időkben az isteni törvény megszegésére, és embertársaik jogainak megsértésére csábította, s a mai gazdasági viszonyok közepette pedig az emberi gyengeségnek különösen sok alkalmat jelent az elbukásra.
A gazdasági helyzet és az egész gazdasági szerkezet túlzott labilitása a gazdaság szereplőitől tartósan a legnagyobb erőkifejtést igényli. Ezáltal sokak lelkiismerete annyira eltompult, hogy minden eszközt megragadnak, csakhogy pénzt keressenek, és abban aztán végképp nem riadnak vissza semmilyen eszköztől, hogy azt, amit oly nagy erőfeszítések árán megszereztek, védjék a gazdasági élet különböző hatásaival szemben. Az, hogy a szabályozatlan piac keretei között könnyű lehetőség adódhat bárki számára, hogy nyereségre tegyen szert, sokakat vonz a kereskedelembe, az áruforgalomba, akiknek egyetlen céljuk, hogy lehetőleg fáradság nélkül és kényelmesen jussanak nyereséghez, és e célból tárgyi megalapozottság nélkül, csak a zsákmány miatt, vad spekulációikkal az árakat felhajtják, majd zuhanni hagyják, ami által keresztezik a gazdaság felelős szakembereinek minden számítását. A jogi formák, melyeket a törvény a gazdasági társaságok számára megszabott, a felelősség megosztásával és korlátozásával nagyon rosszindulatú visszaélésekre nyújtottak alkalmat. Megmutatkozik, hogy az ilyen módon nagyon enyhített számadási kötelezettséget nem veszik komolyan. A legcsúnyább igazságtalanságok és csalások játszódnak le a névtelenség félhomályában egy-egy semleges cégtábla mögé rejtetten. Gazdasági társaságok irányítói hűtlenségükben a sikkasztásig is elmennek azokkal szemben, akiknek a megtakarításait kezelik. Végül meg kell még nevezni a lelkiismeretlen, de jól számító spekulációt a közönség alantas ösztöneivel, melyeket felkorbácsolnak, hogy hasznot húzzanak a kielégítésükből.
Ha az államhatalom a gazdasági erkölcs kérdését szigorúan és eltökélten kezelte volna, távol lehetett volna tartani vagy meg lehetett volna előzni ezeket a súlyos visszásságokat; ez azonban sajnálatos módon nagyon sokszor hiányzott. Mivel az új gazdaság kezdetei éppen arra az időszakra estek, amikor a racionalizmus uralkodott a fejekben, és mélyen beivódott azokba, hamarosan létrejött egy olyan gazdaságtudomány, mely nem tartotta szükségesnek, hogy az erkölcsi normákat figyelembe vegye. Ennek az lett a következménye, hogy az emberi szenvedélyek teljesen zabolátlanná válhattak.
Mindezek következtében a korábbinál sokkal többen vetették magukat rá az anyagi javak minden eszközzel történő megszerzésére; saját hasznukat mindenek fölé helyezték és minden mással szemben előnyben részesítették, és nem zavarta a lelkiismeretüket bármilyen súlyos, mások ellen elkövetett jogtalanság sem. Az elsők, akik erre a széles, romlásba vezető útra léptek (Mt 7,13), könnyen találtak sok követőre ezen az úton. Szemmel látható sikereik, gazdagságuk fénye, a gúny, mellyel nevetségessé tették mások maradi lelkiismeretességét, és a kíméletlenség, mellyel kevésbé lelkiismeretlen vetélytársaikon átgázoltak, mindez megtette hatását.
Ha a gazdasági vezetők elhagyták az igaz utat, aligha maradhatott el, hogy a pusztulás ugyanezen útjára lépjenek a munkások széles tömegei is. Annál is inkább, mivel sok munkaadó puszta eszközként kezelte munkásait, a lelkükre való tekintet nélkül, anélkül, hogy a magasabb rendű dolgokra gondoltak volna. Valóban, elborzad az ember, ha a számtalan veszélyre gondol, melyeknek a munkahelyeken a munkások erkölcse, nevezetesen a fiataloké, valamint a fiatal lányok és a többi munkásnő női becsülete ki van téve. Megrázó, hogy milyen nehézségeket gördít a mai gazdaság, nevezetesen a lakásügy különösen szerencsétlen alakulása, a család gazdasági összefogása és emberi együttélése elé. Mennyi minden akadályozza a vasárnap megszentelését! Fájdalmas látvány a hívő keresztény érzék általános ellankadása, mely által egyszerű és tanulatlan emberek oly emelkedett életbölcsesség birtokában voltak, s melyet most kiszorít a kizárólag a napi betevő falatért való küzdelem. Így az emberi kéz munkája, melyet Isten az ő gondviselő jóságában a bűnbeesés után is arra rendelt, hogy szolgálja az ember testi és lelki jólétét, szinte mindenütt az erkölcsi romlás forrásává válik. Míg a holt anyag megnemesítve hagyja el a munkahelyeket, az emberek ott testben és lélekben megrokkannak.”
Mivel a hétköznapok szentje sikeresen törekszik arra, hogy szeresse Istent, hogy erős és bensőséges kapcsolatban legyen Vele, nem válik a szerzés korlátlan ösztönének áldozatává, ha a vagyonos réteghez tartozik.
„Lélekben gazdag az – mondja Szalézi Szent Ferenc –, akinek gazdagsága a szívéhez, vagy akinek szíve a gazdagságához nőtt. A lélekben szegénynek nem nőtt a gazdagsága a szívéhez, és szíve sem a gazdagságához. A jégmadarak fészküket a tenger partján almához hasonló alakra építik, és csak egy egészen kis nyílást hagynak legfölül rajta, de olyan szilárdnak és áthatolhatatlannak építik, hogy a víz akkor se tud behatolni, ha elmossák a hullámok. Így mindig fönn maradnak, és a tengeren is a tenger fölött és a tenger urai maradnak. Éppen ilyen legyen a szíved is, Filotea, csak az ég felé legyen nyitott, de áthatolhatatlan a gazdagság és minden mulandó dolog számára. Ha van ilyen a birtokodban, őrizd meg a szívedet a hozzájuk való ragaszkodástól, hogy mindig fönn, és a gazdagságban is a gazdagságtól független, annak ura és mestere lehessen. Nem, ne hagyd, hogy ez az égi lelkület elmerüljön a földi javakban, legyen mindig fölöttük, sohase bennük... Ha szíved ragaszkodik a birtokodban levő javakhoz, elidőzik náluk, sokat foglalkozik velük, élénken és nyugtalanul félti őket, akkor, hidd el nekem, még egyfajta lázas állapotban vagy. Mert a lázas betegek a vizet, melyet nyújtanak nekik, bizonyos figyelemmel, egyfajta gondossággal és jóérzéssel isszák, úgy, ahogy az egészségesek nem szokták. Egy dolog nem tetszhet meg különösképpen akkor, ha az ember nem viseltetik iránta különös előszeretettel. Ha javaid elvesztése esetén szomorú és levert vagy, akkor biztosíthatlak, hogy nagyon ragaszkodsz hozzájuk. Hisz semmi sem tanúsítja jobban a ragaszkodást valamihez, mint a fájdalom, amit elvesztése esetén érzünk” (Filotea III,14).
Az igaz szeretet abban áll, hogy megosztjuk egymással javainkat. Ezért a hétköznapok szentje visszaadja Istennek, akitől mindent kapott, a javai fölötti tulajdonjogot és magát csupán azok gondnokának tekinti. Ezért minden gazdagsága mellett is szerényen függőségben marad minden jó adományozójától. Mivel pedig az Isten tulajdonának lehet a gondnoka, különös gondot fordít annak megőrzésére és gyarapítására, hasonlóan a kertészhez, aki a király kertjét hűségesebben és gondosabban ápolja, mint a sajátját. Hogy azonban természetének csapdái ellen védekezzen, beosz­tottainak nemcsak szívesen megfizeti, ami jogszerűen jár nekik, hanem bőségéből gazdag aján­dékokat is ad, és örül annak, ha időnként hiányt szenvedhet mindabban, ami szükséges vagy ami kellemes számára, pl. ha nincsenek iránta kellő figyelemmel a kiszolgálásnál, utazás közben vagy a hivatalban.
Akkor mond le leginkább a szükségesről, amikor egyedül van. Szalézi Szent Ferencről tudjuk például, hogy fogadószobáját társadalmi helyzetének megfelelően, dolgozószobáját azonban rendkívül szegényesen rendezte be. Ez aztán éppen Ferenc szobája volt, melynek szegénységében és egyszerűségében különösen jól érezte magát.
Az ilyen és hasonló körülményeket örömmel használja ki a hétköznapok szentje, hogy elmélyítse magában az Istennel szembeni gyermeki és koldusi lelkületet.
Mivel lélekben szegény, különös örömet okoz neki, ha a valóban szegényekkel érintkezhet. Bennük tiszteli és szereti Krisztust, aki ünnepélyesen kijelenti: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Itt magához hasonlók közt érzi magát. A lélekben szegény jól érzi magát a ténylegesen szegények között. Még inkább megtisztelve érzi magát, ha személyes szolgálatot tehet a szegényeknek, pl. betegség vagy szerencsétlenség esetén. Ilyenkor egészen rokonnak érzi magát az Üdvözítővel és szent anyjával. Az Üdvözítő megmosta apostolainak a lábát, és közben azt mondta: „nektek is meg kell mosnotok egymás lábát...” (Jn 13,14). Mária, az Ő áldott anyja, sietve kelt át a hegyeken, hogy segítségre szoruló nagynénjének szolgáljon. A következő történet bizonyítja, hogy milyen komolyan vették a középkorban az Üdvözítő szavait:
Szent Lajos király gyakran szolgálta ki „a szegényeket, akiknek enni adott, és naponta hármat közülük saját asztalához ültetett; néha mindent fölülmúló szeretettel fogyasztotta el ételük maradékait. Amikor a kórházakba ment, s ez gyakran történt, általában az olyan betegek ápolását vette át, akik a legutálatosabb bajokban szenvedtek; hajadonfőtt és térden állva szolgálta őket, személyükben a világ Üdvözítőjét tisztelve, és olyan szeretettel fordult feléjük, melyet a leggyengédebb anya is alig érez gyermekei iránt. – Szent Erzsébet, a magyar király leánya, amilyen gyakran csak tehette, a szegények közé ment; néha szegény asszonynak öltözve jelent meg udvarának hölgyei között, és azt mondta: »Ha szegény lennék, így öltözködnék«. Istenem, mily szegény volt az a fejedelem és ez a fejedelemasszony minden gazdagságuk mellett, és milyen gazdag a szegénységükben! Boldogok, akik ily módon szegények, mert övék a mennyek országa. Az utolsó ítélet nagy napján a szegények és a királyok királya azt fogja nekik mondani: »Éheztem és enni adtatok; meztelen voltam és felöltöztettetek; vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot«!” (Mt 25,34-36, Filotea III,15)
A hétköznapok szentje nem hagyja, hogy az ilyen magatartástól és cselekvéstől eltérítsék természetének beteges sugallatai, melyek azzal áltatják, hogy nem veszélyeztetheti egészségét és társadalmi rangját, hogy gyermekei számára több vagyont kell szereznie, vagy nem tudni, milyen idők jönnek még, ezért jó lesz előre gondoskodnia magáról is. Hisz Isten is át akarja vállalni, és át is kell vállalnia, még biztonságos körülmények között is, gondjaink egy részét. Ez megóvja a hétköznapok szentjét attól, hogy túlértékelje a földi dolgokat, melyeket mint hasznos eszközöket használ fel, hogy megvalósítsa életfeladatát: szeresse és megdicsőítse Istent.
Így védi meg magát a gazdagság veszélyeitől. Nagy és gazdag lesz Isten előtt, nem gazdagsága miatt, hanem annak ellenére.Hiszen az Üdvözítő egy alkalommal ezzel a kemény kijelentéssel élt: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába” (Mt 19,24).
A szentek ugyanígy gondolkoznak. Keresztes Szent János azt mondja: „Ha meg akarnánk nevezni a hátrányokat, melyek a lelket érik, ha vonzódik az ideiglenes javakhoz, kevés lenne a tinta és a papír, és nem lenne rá elég idő.” – Szent Ágoston meg van győződve: „Méreg a szeretet számára, ha valaki az ideiglenes javak megszerzésében és birtoklásában reménykedik.” – Szalézi Szent Ferenc pedig szeretne aszkézisével utakat mutatni arra, hogyan lehet méreg a birtokunkban anélkül, hogy megmérgeznénk magunkat.
Így csinálja a hétköznapok szentje, ha vagyonos. Sőt. A méreg az ő kezében orvosság lesz mások bajára, és a megszentelődés eszköze saját lelke számára, a Szentháromság dicsőségére. Így hirdeti nyomatékosan tettekkel azt, amit XI. Pius komolyan követel:
„A társadalom minden valóban hozzáértő reformere olyan tökéletes ésszerűsítésre törekszik, mely újra helyreállítja a gazdasági élet értelmen alapuló igazi rendjét. Ez a rend azonban, melyet mi is annyira kívánunk és buzgón előmozdítunk, teljesen elégtelen és hiányos marad, ha nem egyesül az emberek összes gazdasági tevékenysége, utánozva Istennek a világról alkotott tervének csodálatos egységét, ugyanezen terv megvalósítására, amennyire ez emberileg lehetséges. Arra a tökéletes rendre gondolunk, melyet az egyház teljes erejéből hirdet, sőt melyet a természetes értelem is követel: Minden Istenre, minden teremtményi tevékenység első és legfőbb céljára irányul; és Istenen kívül minden csupán eszköz, melyet annyiban veszünk igénybe, amennyiben az a végső cél elérésére szolgál.
Ez egyáltalán nem vezet a gazdasági tevékenység lebecsüléséhez, mintha az kevésbé felelne meg az emberi méltóságnak. Ellenkezőleg: megtanuljuk benne Isten szent akaratát tisztelni, aki ebbe a világba helyezte az embert, hogy azt munkája által hasznosítsa sokféle szükségletei kielégítésére. Egyáltalán nem tilos azok számára, akik a javak előállításában tevékenykednek, hogy becsületes és jogos módon növeljék jólétüket; igenis méltányos és jogos, hogy az, aki a közjó hasznára tevékenykedik, ennek megfelelően részt kapjon a javak megnövekedett bőségéből, és így növekedjen a jóléte. E javak megszerzésének viszont úgy kell végbemennie, hogy alávetjük magunkat Isten törvényének, és nem követünk el jogtalanságot embertársainkkal szemben, felhasználásukban pedig hitünk és értelmünk alapelveit követjük. Ha mindenki mindig és mindenütt tartaná magát ehhez, akkor nemcsak a termelés és vagyonszerzés, hanem a tulajdonnak a ma gyakran rendezetlen felhasználása is újra a megfelelő mederbe terelődne. A csúnya önzéssel szemben pedig, mely igazán korunk szégyenfoltja és nagy bűne, szelíd erőszakkal a keresztény mértéktartás törvénye érvényesülne, mely az embereknek azt parancsolja, hogy keressék először az Isten országát és annak igazságát, akkor bizonyos, hogy Isten az ő bőkezűségében és ígéreteihez való hűségében, amennyiben szükséges, az ideiglenes javakat is megadja hozzá (Mt 6,33).”
Amennyiben a hétköznapok szentje a kitagadottak, a vagyon- és munkanélküliek közé tartozik, ismét Isten iránti szeretetének melege és tüze az, ami tekintetét a magasabb javak és az Istenbe vetett fenntartás nélküli bizalom felé fordítja. Nemcsak a gazdagságnak, a szegénységnek is meg­vannak a veszélyei. Ezért is imádkoztatja velünk a Szentírás: „Ne adj nekem se nyomort se gaz­dagságot! Hadd egyem kimért kenyeremet, nehogy jóllakva megtagadjalak, s azt mondjam: »Ki az az Úr?«” (Péld 30,8k).
A hétköznapok szentje Isten iránti szeretetének bensőségességével úrrá lesz minden nehézségen. Irigységet nem ismer. Istenhez viszonyítva mit ér minden földi jó? S ezt a legfőbb jót senki sem rabolhatja el tőle. S mert nála a külső szegénység belső elszakadásának kifejeződése, szabad marad szíve „az ő szeretetére”.
Azért, hogy ebben a szeretetben növekedjen, gondosan ápolja a hálát, az elégedettséget és a bizalmat. Minden kis adományért, még ha a létfenntartáshoz leginkább szükséges dologról is van szó, gyermekien hálás. Úgy tesz, mint Assisi Szent Ferenc.
Ferenc egyszer Masio testvérrel jó éhesen érkezett egy faluba. Hogy csillapítsák éhségüket, koldultak maguknak útközben egy kis kenyeret, majd a falun kívül egy forrásnál találkoztak, és az összekoldult ételt letették egy széles kőre. Ferenc hirtelen fölkiáltott: „Ó, Masio testvérem, egy ilyen kincsre mi nem vagyunk méltók!” Ezt többször megismételte. A testvér csodálkozva és helytelenítve csóválta a fejét, és azt mondta: „Atya, hogy beszélhetsz kincsről, amikor a legszükségesebb dolgok is hiányoznak. Se asztalterítőnk, se késünk, se egy vágódeszkánk, se tálunk nincsen.” Erre felujjongott a szent: „Éppen ez az, amit kincsnek tartok: Azt, hogy itt nincs semmi, amit emberi kéz csinált volna, hanem mindent, ami itt van, Isten gondviselése készített. Öröktől fogva tudta, hogy mi ma éhesen és fáradtan ide fogunk jönni, ezért növesztette ezt a fát, hogy hűs árnyékot nyújtson nekünk. Ezt a szép széles követ pedig asztalnak tette ide; azért, hogy szomjunkat olthassuk, ezt a szép, hűs forrást fakasztotta. Ó, Masio testvér, milyen jóságos a mi Istenünk!” Közben pedig a meghatódottság könnye folyt szeméből a száraz kenyérre, amit hálásan evett.
Ugyanezt a lelkületet öltöztette költői formába Elisabeth Steidle-Drießen:
Jóságos, szent Isten!
Lelkem örömet akart keresni,
mert öröm nélkül létezni nem lehet.
Senki néki örömet nem adhatott,
míg Te, jóságos, szent Isten, meg nem tetted.
Ó, köszönöm néked az örömöt,
a Napnak kedves, üde fényét.
Minden új reggelt életemben.
S minden napot, s mit tenni kellett.
És minden sötét szenvedésem
most tiszta, édes örömmé lesz,
minden bánat, csupa öröm!
És bátran tárom ki két karom,
mint egy kisgyerek.
És táncolok, mint apró gyermekek,
hogyha boldogok.
Csillagok mind, kedves, éji Hold,
kedves éj, ezer örömmel köszöntelek!
Egyedül járva hegyeket,
Sírnom kellett örömkönnyeket.
Ó, Jóisten, örülök a mindennapi kenyérnek,
az élő víznek meg az okos állatnak,
és örülök a titokzatos halálnak!
Az örömöknek, miket elveszítek.
És könnyekkel a szemeimben
kell, hogy néha letérdeljek:
Istenem, én úgy szeretlek,
félnem nem kell senkit immár.
Istenem, virágot hadd hozzak Néked,
szálljon Hozzád a szívemből öröm-ének,
ha kereszted alatt állok árván
s szemed rám néz, szomorú szivárvány.
Ó, emberek, kedveseim, halljatok meg,
mert öröm nélkül senki, sose élhet;
a lelkem elment a jóságos Istenemhez.
Öröm teljét kapta Istenétől ő meg.
Csupa öröm így hát mind a szenvedésem!
És ajándékba adom Néki újra s újra,
és hullámzik a fényben drága súlya.
A fényes út nem mehet tönkre,
nem tarthat a szenvedés örökre.
Az utolsó és legnagyobb öröm,
a halál, a boldog titokzatos.
Köszönöm a vihart és a Napot,
és minden szenvedésem,
a kedves embereket s képeket,
a könyveket, és minden örömet.
Szent Egyházad köszönöm,
mely megmutatta,
hogy te szeretsz mindünket.
Köszönöm a lakomát,
hol Te adod nekem magadat,
mert Te vagy, kedves, szent Istenem,
egyedül lelkem öröme,
ó, Istenem, köszönöm Neked,
hogy ez lett öröménekem.
Különösen nagy hálát érez a hétköznap szegény és elszegényedett szentje a szegénységéért, ha a halálra gondol. Másoknak nehezükre eshet a gazdagságuktól való elszakadás, neki könnyű a búcsúzás. Nincs sok mindene, amihez ragaszkodhatna a szíve. A halálban pedig mindnyájan egyenlőek vagyunk. Meztelenül és gyámoltalanul születtünk, még gyámoltalanabbul költözünk el a halálban. Az egész gazdagságunkból úgyse marad nekünk akkor már semmi.
A monda azt meséli Nagy Sándorról, a gazdag macedón királyról, hogy halála előtt úgy rendelkezett, hagyják majd kilógni üres kezeit a koporsóból, hadd lássák az emberek, hogy még a gazdag és hatalmas Sándor se vihet magával semmit az örökkévalóságba.
Külső nehéz helyzete nem veheti el a hétköznapok igazi szentjétől derűs megelégedettségét. Szegénysége bizonyára megfelel Isten akaratának, mert különben nem így rendelte volna. Ez benső örömmel tölti el. Neki is – mint az Üdvözítőnek – étele, hogy annak akaratát tegye, aki küldte őt. Mert környezete sohase látta másnak mint szegénynek, nem csinál ebből ügyet. Magától értetődőnek tartja. Szegénysége így nem viseli magán, mint pl. a szerzeteseké, a hősiesség dicsfényét, és környezetében nem is kelt mindjárt különös figyelmet. Ha lelke nyugtalanná válna, nyugalmat és felüdülést talál az imádságban.
Egy 62 éves berlini asszony a papírkosár kiürítésekor egy húszmárkás papírpénzt talált. Azonnal visszaadta a könyvelőnek. Az csodálkozott ezen a becsületességen, és érdekelte az ilyen ritka magatartás titka. Az egyszerű asszony ezt válaszolta: „Minden nap azt kérem, hogy Isten tartson meg a sorsommal és munkámmal való elégedettségben, hogy őrizzen meg az elégedetlenségtől és a kísértésektől, melyek abból származhatnak.”
Mivel a hétköznapok szentjének elégedettsége egészen az Istenben gyökerezik, ezért nem rendítheti meg semmi.
„Egy hittudós saját tökéletesedésére lelki vezetőt, lelkiismeretbeli útmutatást keresett. Hosszas keresés után egyik nap megtalálta a templom bejáratánál, egy fekélyekkel borított koldus személyében. Megszólította: »Jó napot, testvér!« A válasz: »Még sohase volt rossz napom.« – »Hát küldjön Isten egy jobbat.« – »Sorsom mindig a legjobb volt.« – »Hogy lehet az, mikor csupa seb és fekély borítja?« – »Úgy van, de Isten jósága küldte ezt nekem; ha süt a Nap, örülök a Napnak; ha vihar van, abban gyönyörködöm, mert Isten küldi.« – »Ki vagy te?« – »Király vagyok.« – »Hol van a birodalmad?« – »A lelkem a birodalmam; ott soha sincs lázadás.« – »Hogy jutottál ehhez az uralomhoz?« – »Addig kerestem az imában és az elmélkedésben, míg meg nem találtam.« – »És hol találtad meg?« – »Megtaláltam, mihelyt lehántottam magam a külvilágról«.” (Keppler, Mehr Freude, 181. o.)
A hétköznapok szentje becsülettel törekszik arra, hogy legyen munkája és keresete. S ha megtalálta mindkettőt, akkor helytáll. Kisebbségi érzések nem tévesztik meg, mert tudja, hogy Isten szeretete és oltalma veszik körül. „Munkára született az ember, akár a madár a repülésre” (Jób 5,7). – „Aki nem dolgozik, ne is egyék” (2Tesz 3,10). – Az ilyen szavak magától értetődően fejezik ki saját meggyőződését – azzal a megszorítással ugyan, amire XI. Pius figyelmeztet, amikor mondja:
„Azok fölött mond itt ítéletet az apostol, akik nem akarnak dolgozni, bár tudnának és kellene nekik; egyúttal int, hogy Isten adományát, az időt, és a testi és szellemi erőinket szorgalmasan hasznosítsuk, és ne legyünk mások terhére, amikor saját magunkon segíthetünk. Arról azonban, hogy csak a munka jogosít fel a megélhetésre vagy jövedelemre, nem szól az apostol egy szót sem.”
Ha munka és kereset nélkül marad, akkor, mint minden élethelyzetben, megrendíthetetlen bizalmát abba helyezi, „aki a madarakat táplálja és a liliomot öltözteti, akinek akarata nélkül még egy veréb se esik le a háztetőről”, és aki azt mondotta nekünk: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá” (Mt 6,33).
Már az Ószövetségben megígérte: „Áldott az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye... Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog. Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni.” (Jer 17,7k). „Bízd gondjaidat az Úrra, ő majd megerősít” (Zsolt 54,23).
Sziénai Szent Katalinnak ígérte meg állítólag egyszer az Úr egy látomásban: „Leányom, gondolj rám, és én állandóan rád fogok gondolni!” – Szent Teréznek az imakönyvében volt egy darab papír, melyen saját verse volt:
„Semmitől se félj!
Semmi ne ijesszen!
Elmúlik minden.
Isten ugyanaz marad.
Mindent elér a csendes türelem.
Akié Isten, annak semmi sem hiányozhat.
Isten egyedül – elég!”
A hétköznapok szentje így minden bajában is egészen otthon van Istenben. Isten igazából a mindene: „Kenyér, ha éhezik; víz, ha szomjazik; fény a sötétségben; ruha, ha meztelen” (Szent Ágoston).
Isten iránti szeretete nem is hagyja nyugton, míg nem teljesíti az Üdvözítő utolsó kívánságát: „Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe” (Lk 6,38).
Szívesen osztja meg embertársaival szegénységének szűkös kenyerét. Ezzel a Keresztelő szavának engedelmeskedik: „Akinek két ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. S akinek van mit ennie, ugyanígy tegyen” (Lk 3,11). Közben tudatában van annak, hogy az, „aki egy rászoruló testvérét megsegíti, Jézust fogja kézen”, az elsőszülöttet sok testvér közül (Kempis Tamás). Pál apostollal mondhatja: „Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad” (Fil 4,12k).
2. Mert a hétköznapok szentjét a szeretet hajtja, tartozzon bár a vagyonos vagy a nincstelen réteghez, melegség és világosság árad belőle, bárhol jár-kel. Ez gazdasági kapcsolatait is átmelegíti. Az Üdvözítő és a szentek iskolájában megtanulta, hogy nem az igazságosság önmagában, hanem az igazságosság és a szeretet a társadalmi és a gazdasági jólét alapja. Így egészen abból a lelkületből él, és az határozza meg törekvését, melyet XI. Pius annyira kíván a mai kor számára:
„Főhangsúlyt kell kapnia mindenben a szeretetnek, mely a tökéletesség köteléke (Kol 3,14). Nagy csalódás áldozatai ezért azok a meggondolatlan reformerek, akik egyedül az igazságosság helyreállítását – s méghozzá egyedül a kapcsolatokra vonatkozó igazságosságét! – szem előtt tartva a szeretet közreműködését gőgösen elutasítják. Igaz, hogy a szeretet nem pótolhatja az igazságosságot, amivel másnak tartozunk, de megtagadtunk tőle. De akkor is, ha mindent megkapna az ember, ami az igazságosság szerint jár neki, még mindig tág tér marad a szeretet számára: Az igazságosság, bármily hűségesen is alkalmazzák, csak a társadalmi ellentétek vitás kérdéseit tudja megoldani; a szíveket nem képes bensőleg összekötni. Az érintettek belső érzületében megvalósuló egység azonban a biztos alapja minden, a társadalmi béke biztosítására és az emberek közötti együttműködés előmozdítására szolgáló intézkedésnek. S ez áll az ilyen irányú legkiválóbb törekvésekre. A tapasztalat ugyanis újra meg újra arra tanít, hogy az érzületnek egy ilyen egysége nélkül a legbölcsebb utasítások se érnek semmit. Az, hogy mindenki együttműködjön a közjó szolgálatában, csak akkor lehetséges, ha a különböző társadalmi csoportokat egészen áthatja az a tudat, hogy ők egy nagy család tagjaiként tartoznak össze, mint az egy és ugyanazon mennyei Atyának a gyermekei, ha Krisztusban egy testnek érzik magukat, hogy „tagjai vagyunk egymásnak” (Róm 12,5), úgy, hogy „ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele” (1Kor 12,26). Akkor a vagyonos és befolyásos körök eddigi közömbösségüket gondoskodó és cselekvő szeretetre változtatják a földi javakkal kevésbé megáldott testvéreikkel szemben; azok jogos igényeit nagylelkűen elismerik; esetleges hibáikkal és baklövéseikkel szemben megértő elnézést tanúsítanak. Fordítva, a munkások őszintén lemondanak az osztálygyűlöletről és -irigységről, melyet az osztályharcra uszítók olyan ügyesen fel tudnak korbácsolni; az isteni Gondviselés által a társadalomban számukra kijelölt helyet nemcsak készségesen elfoglalják, hanem nagyra is becsülik, annak felemelő tudatában, hogy milyen értékes és tiszteletet érdemlő, ha valaki a maga helyén derekasan hozzájárul a közjó gyarapításához; sőt, annak is tudatában lehetnek, hogy különösképpen követik az úton azt, aki, bár Isten dicsőségének részese volt, kézműves akart lenni itt a Földön, és azt akarta, hogy kézműves fiának tartsák.
Az örömhír, a keresztény mértéktartás és a mindent átfogó szeretet lelkének ezen új kiáradásától reméljük az emberi társadalom Krisztusban történő nagyon várt, átfogó megújulását és „Krisztus békéjét Krisztus országában”, amiért már pápaságunk kezdetén elhatároztuk és megváltoztathatatlan célunkul tűztük ki, hogy minden erőnkkel, a pásztor minden gondoskodásával dolgozunk.” (Ubi arcano, enciklika, 1922. XII. 23.)
3. A szeretet minden rejtélyt megold. Nem kevesen félnek attól, hogyha valaki szegényes berendezések között él és szegényes ruhát hord, annak rossz lesz az ízlése és durva az érzelemvilága. Bizonyítékul a mindennapi életből vett gyakorlati példákra mutatnak rá. És azt a véleményt is hangoztatják: Jobb egy ízléses szoba és a szép ruhák és berendezések fölötti öröm, minthogy ösztönéletük váljon szabadossá és pótkielégülést keressenek más, sokkal veszedelmesebb területeken.
Aki így beszél, nem tudja, hogy mit jelent lélekben szegénynek lenni. Nem számol a szeretettel, és a gyakorlati életben még biztosan nem ismert meg Krisztus lelke szerinti szegényeket. Aki szilárd Isten iránti szeretetében, az belsőleg elszakadt mindattól, ami csak részben vagy csak látszólag értékes. Egyszerűsége, szerénysége és igénytelensége kifejezi és védi nagy lelki gazdagságát, ami visszahat és visszasugárzik szívére-lelkére, és megvédi azt az eldurvulástól és a megerőszakolástól, házát, gazdaságát, házi tűzhelyét megóvja az elhanyagolástól, ridegségtől és kosztól.
A világ megremeg és megrendül a megoldatlan társadalmi kérdések súlyától és sürgősségétől. Ha Isten a hétköznapok több szentjével ajándékozna meg bennünket a társadalom minden rétegében, a foglalkozási ágakban, munkás- és vállalkozói körökben, akkor könnyebben és gyorsabban úrrá tudnánk lenni az emberi társadalom megrázkódtatásain. Egy angol közmondás így szól: „A keresztények az egyetlen Biblia, amit a világi emberek még olvasnak”. Így a hétköznapok szentjei ma még inkább, mint bármikor a Föld sója és a világ világossága. Nem beszélnek sokat, de sokat tesznek, imádkoznak, dolgoznak Istennek tetsző módon. Így először a lelkület megváltozását érik el saját maguknál és a környezetükben, ami lassan előkészíti, lélekkel áthatja és gyümölcsözővé teszi az állapotok megváltozását. Derűlátóak, mert Istenhez tartoznak és tudják, hogy a győzelem végül is Isten oldalán kell, hogy legyen. Kovászként hatnak a környezetükre. Adjon nekünk Isten jósága sokat belőlük!
P. Doyle szívesen imádkozta: „Mindenható Isten, csinálj belőlem egy nagy szentet, és ne kíméld gyenge természetemet!” Merészelhetem-e felszólítani Isten mindenhatóságát, aki nélkül önző természetem nem változtatható meg, és mondhatom-e: Mindenható Isten, tégy engem is a hétköznapok szentjévé, ne kímélj, és segíts, hogy én se kíméljem szegény, gyenge természetemet! Ehelyett kíméld szegény népünket, és áldd meg és védelmezd szent egyházunkat és drága hazánkat!
Mindenesetre csakis szentek, a hétköznapok valódi, hús-vér szentjei menthetik meg korunkat. Mint Illés a Kármel hegyén, úgy lép most az Úr népe elé, és azt kérdezi: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni? Ha az Úr az Isten, akkor őt kövessétek; ha meg Báál, akkor kövessétek azt!” (1Kir 18,21)
Ma minden, ami csak félmegoldást jelent, kudarcra van ítélve. Csak az a szellemiség állja meg a helyét, ami az egészre tör. És ha nincsen bátorságunk, hogy kinyújtsuk mi magunk a kezünket ezután az egész után, a hétköznapok szentjének eszménye után, akkor legalább teremtsük meg imádkozásunkkal, áldozathozatalunkkal és küzdelmünkkel azt a légkört, melyben nagy férfiak és nők nőhetnek föl és bontakozhatnak ki, legyünk hálásak azért, ha egy kis kavics lehetünk azon a talapzaton, melyen egyszer a hétköznapoknak a mi korunkból való szentjei fognak állni.

3. fejezet: A szenvedéshez való kötődésről

1. Szenvedés és élet

1. Régi életbölcsesség formálta ki a mondatot: Ora et labora – imádkozzál és dolgozzál! Ezzel keresztény életfeladatunknak a két lényeges alkotórészét akarja röviden összefoglalni, és kitörölhetetlenül az emlékezetünkbe vésni. Miért hagyhatták ki belőle vajon a szenvedést? Elfelejtették? Hiszen embernek lenni annyit jelent, mint szenvedést hordozni, és a szenvedés művészete egy rendkívül nehéz és ritka művészet! Kereszt és szenvedés egyedülálló és kiemelkedő szerepet játszanak az emberi életben. Így van ez már a bűnbeesés óta. Ma a szenvedés kelyhe azonban sokak számára megtelt, sőt csordultig van. Mindenesetre a munka és az imádság mellett a szenvedést is keresztény életfeladatunk lényeges alkotórészének kell tekintenünk. Ez a régiek számára magától értetődő volt, ezért gondolták, hogy nem kell a közmondással még külön is emlékeztetni rá.
Kereszt és keresztény oly mélyen összetartoznak, hogy a kettő itt a Földön külön el sem képzelhető. Ezért beszél az Üdvözítő is olyan magától értetődő módon a keresztről és a szenvedésről, mint a keresztények normális állapotáról. Minden megszorítás nélkül jelenti ki: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Legyen elég a tanítványnak, ha olyan, mint a mestere, s a szolgának, ha olyan, mint ura” (Mt 10,24k).
Macenod Jenő, az oblátusok alapítója mondta egyszer az egyik testvérnek, aki éppen megkapta fogadalmi keresztjét: „Keresztjének hátuljára saját magát feszítse. Egy jövendő misszionáriusnak a kereszten a helye!”
Ugyanezen a jogon mondhatjuk: Minden kereszténynek a kereszten a helye. Ezért a keresztény ember élettörténete egyúttal az ő szenvedéstörténete, és már nem csodálkozunk, hogy Pál milyen magától értetődően közli a korintusiakkal szenvedésének jegyzékét:
„Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. Életünkben állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön. Bennünk tehát a halál működik, de tibennetek az élet” (2Kor 4,8-12).
Csak kevés keresztény szenvedhetett annyit, mint Pál, de mindenkinek megvan a maga keresztje, amelyen függ.
„Ki az, akinek nem kell szenvednie ebben a világban?” – kérdezik a XIV. század német misztikusai. És így válaszolnak: „Bizony, senki ezen a földkerekségen. Bármily magasak a várak, és bármily nagyok a városok, ugyanúgy nem tehetnek ellene semmit, mint bíborpalástok és tarka ruhák sem. Annál kevésbé lehet tehát szenvedés nélkül az, aki jó ember akar lenni, és Istenhez akar jutni, mert a szenvedések előkészítik az embert, és jó utakat mutatnak neki a boldogsághoz. Valamilyen keresztet mindenkinek hordoznia kell; ha elmenekül az egyiktől, belebotlik a másikba. Nem ebbe a világba született az, aki ezt tagadhatná; szenvedned kell. Menekülj, ahová akarsz, tégy, ahogy kedved tartja, forgasd, ahogy akarod, szenvedni kell. Krisztusnak is előbb szenvednie kellett, és azután ment be a dicsőségébe (Lk 24,26).
Lehet, hogy Isten egy darabig odatartja szerető vállát, és viszi a teher nehezét. Ilyenkor az ember olyan szabad és gondtalan lesz, hogy azt hiszi, sohase szenvedett, mert akkor már elfelejti a szenvedést. Mihelyt azonban Isten kimegy a teher alól, akkor az ránehezedik az emberre súlyosan, keserűen és elviselhetetlenül.
Azok a szenvedések, melyeket Isten maga küld nekünk az ellenségei vagy barátai által, annyival hasznosabbak és nemesebbek azokhoz képest, melyeket az ember önként maga választ, amennyivel Isten nemesebb a szenvedést okozóknál. Krisztus nem azzal a fájdalommal váltott meg bennünket, melyet saját maga okozott magának, hanem azzal, melyet ellenségei okoztak neki anélkül, hogy bűne lett volna, azzal a nyomorult, gyalázatos véggel váltott meg bennünket, ahol már alig volt vele más hűséges barát, mint a Szűz, Mária, az Ő anyja; ő valóban vele volt lélekben egyesülve és külső közelségben is.”
Azt, hogy milyen mélyek a barázdák, melyeket a szenvedés ekéje szánt az emberi társadalomban, megkapóan mutatja be Jób könyve, és a népek és nemzedékek, a családok és egyes személyek szerencsétlenségének krónikája. A Jelenések könyve bemutat nekünk egy sereg megváltottat minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, akiket senki se tud megszámolni. És a bárány trónja előtt álló vének közül egyik azt mondja róluk: „Ezek a nagy szorongatásból jöttek,... ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében... Nem éheznek és nem szomjaznak többé, a nap nem égeti őket... az Isten pedig letöröl a szemükről mindenkönnyet” (Jel 7,9.14 kk).
Időtlen idők óta kérdik az emberek, akiket magukkal ragadtak a szenvedés sötét hatalmai, hogy mi a szenvedés oka? Vannak pogány filozófusok, akik azt hiszik, hogy egy külön hatalmas, majdhogynem mindenható elvet kell feltételezniük Isten mellett. A Szentírás azonban jobb megoldásra tanít bennünket. Amit Szent Pál a halálról ír, az áll minden szenvedésre is. A trentói zsinat azt hirdeti, „hogy Ádám, aki bemocskolta magát az engedetlenség vétkével, kiárasztotta az egész emberi nemre a halált és a test büntetésből származó szenvedéseit; és nem csak ezt, hanem ezenkívül a bűnt magát és átörökítette. Mert aki ezt tagadja, ellentmond az apostol szavainak: »Amint tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek« (Róm 5,12).”
Gyermekkoruktól tudják a keresztények, hogy a kereszt és szenvedés az eredeti bűn következménye. A szent keresztségben Krisztus vére által megszabadultunk ugyan magától az eredeti bűntől. A következményei azonban megmaradnak. Ezek annál erősebbek lesznek, minél több személyes bűn gyengíti az emberi természetet. A bűn, ugye, nyomorúságot hoz a népekre. Keresztény népek is követhetnek és követtek el bűnt, éppúgy mint az egyes keresztények. Így érthető, hogy mindegyik elmerülhet a tengernyi szenvedésben. Ide tartozik aztán a Krisztussal való egységünk nagy titka. Mindannyian tagjai vagyunk, mindaddig, amíg Isten gyermekei maradunk. Ezért illő, hogy saját testünkön pótoljuk azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből. Az egyháznak hasonlóvá kell válnia vőlegényéhez, aki szenvedésével megváltotta a világot. Minden korban magán viseli a haldokló Üdvözítő vonásait. De vannak a történelemnek olyan korszakai, melyekben ezek a vonások különösen élesen rajzolódnak ki, amikor a világegyháznak és egyes tagjainak rendkívül sok keresztre kell számítaniuk. Ilyen korban élünk mi is. Ezt bizonyítja, hogy az egyház sok országban van nagy üldözésnek kitéve. Erre utal az is, hogy kinn a világban és a kolostorokban sok buzgó lélek érez indíttatást a vezeklő szenvedésre.
Lehet a hétköznapok szentje kiváló az imádkozásban, és példakép a hivatásbeli hasznos és derekas helytállásban: Ha nem válik egyúttal a szenvedés hősévé is, akkor napi munkájának egy jelentős részét befejezetlenül hagyta. Ordinaria extraordinarie – a megszokott dolgokat rendkívül jól csinálni! Isten akaratát nemcsak megtennünk kell, hanem el is kell szenvednünk. Legyen kivétel nélkül minden minél tökéletesebb. Különben vasárnapi vagy ünnepi kereszténységről beszélhetünk, de valódi szentségről a hétköznapokban nem. Ezért fektet a hétköznapok szentje olyan nagy súlyt arra, hogy megtanulja a szenvedés művészetét.
2. Mindenekelőtt elég bátor és becsületes ahhoz, hogy a szenvedést szenvedésnek ismerje el. Az indián láthatja abban saját nagyságát, hogy szenvedést és fájdalmat érzéketlenül el tud viselni. Durva érzésűvé válik. Puhány keresztények kényesen sajnálhatják magukat minden kicsiség miatt, és kereshetik mások sajnálkozását; a hétköznapok szentje mesterien találja meg a középutat. Az Üdvözítő is keserűnek élte meg a szenvedést az Olajfák hegyén, és panaszkodva fohászkodott Istenhez: „Atyám, kerüljön el ez a kehely!” Nem találta méltóságán alulinak azt sem, hogy bajában – mértéktartóan – az apostoloktól kérjen vigasztalást és bátorító szót. Persze hiába.
Így tesz a hétköznapok szentje is. Ezért áldott a szenvedés a maga és a hozzá tartozók számára. Lehetővé teszi számára az Üdvözítő és a szentek lelki életének mély megértését, és emberileg egészen közel kerül általa azokhoz, akik keresztet hordoznak.
Szenvedésnek nevezi mindazt, ami a természetes vagy a természetfölötti javakban való hiányt jelenti számára. XIV. Benedek egyszer egy jegyzéket állított össze azokról a szenvedésekről, melyekről a szentté avatási perekben tárgyalni kell. Amit ő ír, az pontos megfogalmazása annak, amit hiánynak és ezért szenvedésnek érezhetünk:
„A szenvedések és szorongattatások, amikről itt tárgyalni kell, részben az ember érzéki, részben szellemi részét érintik. Az előbbihez tartoznak: a testi betegségek; a vagyon, a jó hír, a barátok, a rokonok elvesztése; testi kísértések; az ördög, a gonosz emberek, néha a jó emberek által való üldöztetés. A szellemi részhez tartozik: az isteni megvilágosítások és bátorítások és a szokott áhítat megvonása; a hit elleni kísértések; az a kísértés, hogy valaki magát elkárhozottnak tartja és kétségbe akar esni; attól való félelem, hogy Isten elhagy bennünket; belső szárazság; az aggályok egész serege.”
Az nem szorul külön említésre, hogy a háború és az azt követő kor által nem lett kevesebb a testi betegség, hogy a mélyreható szellemi megrázkódtatások következtében nagyon sokan váltak lelkileg gyökértelenné, és abból fakadóan pedig embermilliók lelki beteggé. Gondoljunk csak a megbecstelenítettek, kifosztottak és derékba tört sorsúak seregére. Mennyien szenvednek ma lelki kényszertől, üldözéstől és elnyomástól!
Volt egyszer egy szerzetes, aki esténként mindig nagyon fáradtnak és bágyadtnak látszott. Az apát jóságosan érdeklődött nála ennek oka felől. Így válaszolt a szerzetes: „Ó, annyi tennivalóm van minden nap, hogy összeroskadnék, ha nem támogatna Isten az ő kegyelmével. Két sólymot kell megzaboláznom, két nyulat megfékeznem, két karvalyt idomítanom, le kell győznöm egy sárkányt, meg kell szelídítenem egy oroszlánt és ápolnom kell egy beteget.” – „Fiam – mondta erre az apát –, balga panaszok ezek, ilyen feladatokat egyetlen embernek se adnak egyszerre, és a mi kolostorunkban még soha senki nem hallotta, hogy a testvéreknek ilyen kötelességeik lennének.” „Pedig, főtisztelendő apát Atya – válaszolta a szerzetes –, nem mondtam valótlant. A két sólyom a két szemem; gondosan kell ügyelnem rájuk, nehogy olyasmit lássanak, ami lelkemnek kárára lehetne. A két nyúl a két lábam; vissza kell őket tartanom, nehogy tilos és veszélyes utakra térjenek. A két karvaly a két kezem; ezeket munkára kell szoktatnom és használnom kell őket, hogy nekem és szerzetes testvéreimnek előteremtsék, amire az élethez szükségünk van. A sárkány az a nyelvem; állandóan féken kell tartanom, hogy ne szóljon semmi illetlent vagy haszontalant. Az oroszlán a szívem; vele folyton küzdenem kell, nehogy hiúság és önszeretet töltse el, hanem Isten az ő szeretetével és kegyelmével. A beteg az a saját testem, mely önfejűen egyszer ezt, másszor azt követel, és nem kérdezi, hogy az hasznos-e a lélek egészsége és az örök élet számára.” Csodálkozva hallgatta az apát a szerzetesnek ezt a magyarázatát, és azt mondta: „Fiam, te egy nagyon fontos és szent munkát végzel. Folytasd csak tovább, és Isten örök békével és örömmel fogja fáradságodat megjutalmazni!”
Mit mondott volna a szerzetes, ha a mai szellemi és gazdasági zűrzavarok vették volna körül? Sokkal több lelki nehézséggel kellett volna vesződnie, keresztjét és szenvedését nehezebben hordozta volna.
3. A hétköznapok szentje mondhatja magának: Semmi, ami emberi, el nem kerül. Mindaz a szenvedés, ami az emberi, a keresztény léthez, ami az emberek társadalmi helyzetéhez, neméhez és hivatásához, sorsához és gonoszságához kapcsolódik, bőven osztályrésze lesz. Különböző lelkiállapotai, melyek az évszakok változásaival változnak, nem hagyják lelkét egykönnyen megnyugodni. Üldöztetések, megvetés, különféle rágalmazások akarják lelki nyugalmát elrabolni. Depressziós állapotok és olajfák-hegyi órák lüktetnek halántékán és kalapálnak szívében, s lelkét féktelenül és minden akadály nélkül kiszolgáltatják a szenvedésnek. Mivel pedig Isten különösen hasonlóvá akarja tenni saját Fiához, ezért sokszor rendkívül fájdalmas módon „tisztítja a szőlővesszőt”. Az érzékek és a lélek sötét éjszakáiba vezeti, és hagyja, hogy összecsapjanak fölötte az Istentől való elhagyatottság érzésének hullámai.
A XIV. század német misztikusainak és jámborainak egy szöveggyűjteményében van egy párbeszéd Jézus Krisztus és egyik hűséges szolgája között. A szolga panaszkodik, mert Isten kedvenceinek olyan nehéz a sorsuk itt a Földön.
„Uram – mondja –, van valami a szívemen, elmondhatom? Ó, édes Uram, megengeded, hogy vitatkozzam Veled, mint Jeremiás? (Jer 12,1) Szelíd Uram, ne haragudj és hallgasd meg türelmesen. Uram, így beszélnek az emberek: Akármilyen édes is a te szerelmed és barátságod, időnként mégis nagyon megsavanyítod azt a barátaidnak némely keserű szenvedéssel, melyet küldesz nekik; az egész világ gyalázza, és mindenféle kellemetlenség éri kívül-belül őket. Alig hogy barátaid sorába lép valaki, a második lépés már az, hogy erős elhatározással készüljön föl a szenvedésre. Uram, jóságodra kérlek, milyen örömük lehet barátaidnak ebben az állapotban? Hogy bírod ezt elnézni rajtuk? Vagy talán nem méltóztatsz tudni mindezekről?”
Jézus Krisztus: Ahogy az Atya szeret engem, úgy szeretem a barátaimat. Azt teszem most a barátaimmal, amit a világ kezdetétől a mai napig is tettem.
Szolga: Uram, éppen ez az, ami miatt panaszkodnak. Azt mondják az emberek, azért van olyan kevés barátod, mert olyan rossz sorsot mérsz rájuk ebben a világban. Uram, ezért is van az, hogy sokan közülük, akik, amikor barátságodat meg kellene szerezniük, és a szenvedésben a próbát kiállniuk, elhagynak téged, és jaj – hogy nagy fájdalmamra és keserves könnyekkel ezt kell mondanom –, visszaesnek abba, amit miattad elhagytak! Ó, Uram, ehhez mit szólsz?
Jézus Krisztus: Ez azoknak a panasza, akik hitükben gyengék, tettekben kicsik, az életük langyos és a lelkük gyakorlatlan. De te, kedvesem, jöjj fel lelkeddel a testi élvezet sarából és mély pocsolyájából! Nyíljanak meg belső érzékeid, nyisd ki lelki szemeidet, és lásd a szentek nagy számát, nézd a mennyei Jeruzsálem szép, élő falait, a város ragyogó és finoman megmunkált köveit, hogyan vésték és munkálták meg annak előtte szenvedéssel, melyek most oly szép, tiszta fénnyel ragyognak. Hogyan járt a kedves Szent Erzsébet? Pál e világ utálatának tárgya volt; Jób, Tóbiás és Dávid ugyanezen az úton jártak. Szent Atanáz úgy szenvedett, mintha az egész világ az ő halálára esküdött volna. Nézd, hogy a szentek mind vagy szívük, vagy pedig testük és szívük vérét ontották.
Lásd be, hogy semmit se azért teszek, hogy megbántsalak, hanem hogy szeretetemet megmutassam. Sose engedném meg a szenvedést, ha nem lenne gyümölcsöző az emberek számára. Ezért hagyom, hogy a bűnösök keveset szenvedjenek ezen a világon, míg Isten igazi barátja soha sincs szenvedés nélkül. Vagy betegséget, vagy üldöztetést, vagy szegénységet küldök neki, vagy éhezik, szomjazik, vagy nyomorúságot és gyalázatot kell megélnie, vagy egyéb szenvedést, hogy azt elviselje Istenért. Bizony, mielőtt hagynám, hogy kedves választottaim gyakorlatlanok és készületlenek és szenvedés nélkül legyenek, inkább a semmiből teremtenék szenvedést, és minden értelmes és értelem nélküli teremtményt rájuk szabadítanék, hogy felkészítsék őket. Csak a világ – vagyis azok az emberek, akik a világot szeretik – nem érdemes rá, hogy Istenért szenvedjen és kellemetlenségek érjék. Barátaim azonban örüljenek, mint a szent apostolok, hogy méltók arra, hogy kínokat és kellemetlenségeket kell elviselniük Istenért (ApCsel 5,41).
Ha az ember bölcs lenne, nagyobb örömmel fogadná a szenvedést, mint ha az összes földi jót kapná meg, mert a világi javak az örök boldogságot rabolják el tőle, ha ragaszkodik hozzájuk; a szenvedés viszont, ha szeretetből viseljük el, örök boldogságot ad. Az viszont balga, aki a jót otthagyja, és a rosszat választja. És milyen sokan vannak, akik a világi javakra áhítoznak, és azokat keresik, a szenvedés elől pedig menekülnek; ezért akik a világ előtt a legbölcsebbek, azok a legbalgábbak Isten előtt.
Lakásom a tiszta lélekben olyan, mint minden örömök paradicsomában; ezért nem szenvedhetem, hogy szeressen és élvezzen bármilyen dolgot is. Mivel azonban természeténél fogva hajlamos a káros élvezetekre, tövisekkel tűzdelem meg az útját (Oz 2,6), minden kis rést kellemetlenségekkel tűzdelek meg neki, akár kedvére van, akár ellenére, hogy ne szakadjon el tőlem. Minden útját szenvedéssel szórom teli, hogy sehol másutt ne találjon helyet szíve vágyának, mint isteni természetem felségterületén. Az ember mindig hajlamos arra, hogy káros élvezeteknek engedje át az érzékeit; ezért kerítéssel zárom el útját, hogy én legyek egyedüli öröme.
A mirha, amit én adok, az rendjén való, mert nagy dolgokra nevelem vele az embert. A szenvedésért kellemetlenné tettem minden dolgot az ember számára. Éppoly jól és könnyen növeszthettem volna kenyeret mint gabonát; de az embernek mindenben edződnie kell. Minden dologról úgy gondoskodtam és úgy rendeztem el az örök rendben, mint ahogy a festő nem téveszti el, hogyan és melyik vonalat húzza meg a képen, milyen rövid, széles és hosszú legyen, mint ahogy az nem lehet másként, ha a képnek művészi formát akar adni, és megfelelően kijöjjön a vörös és a kék szín, úgy én ezerszer inkább azon vagyok, hogy az embert a szenvedés némely vonásával és színével olyanná tegyem, hogy nekem a leginkább tetsszen, ha ő maga különben ezzel az adománnyal és mirhával élni akar.
Próbára is akarom tenni az embert, akar-e vajon bízni bennem és hinni nekem, és hogy megtanuljon rám hagyatkozni. És továbbá, hogy az ember, amikor bajában és nyomorúságában segítségére jövök, felismerjen engem, a segítségemet és atyai jóindulatomat, és ezzel növekedjék benne az isteni szeretet és hála, és ezáltal annál közelebb kerüljön hozzám, és egyesüljön velem.”
Ugyanebben a könyvben olvashatjuk, hogyan szabadult meg boldog Seuse Henrik a szenvedéstől való félelmétől.
„Hamarosan megtérése után elhatározta ugyan boldog Seuse Henrik, hogy szívből szeretne az ő szeretett Istenének tetszeni, mégpedig egész különösképpen, de szenvedés és fáradság nélkül. Történt egyszer, hogy vidékre utazott, hogy prédikáljon. Hajóra szállt a Bódeni tavon, amelyen mások is utaztak, köztük egy jól megtermett csatlós, akinek udvari ruházata volt. Melléje telepedett, és megkérdezte tőle, hogy kiféle légyen. Az így válaszolt: »Kalandok után járok és összehozom az urakat, hogy mulassanak; s itt vívnak, párbajoznak, és szép asszonyoknak teszik a szépet, és aki mindebben a legjobb, azé a dicsőség és a jutalom.« – Így szólt Seuse: »Mi a jutalom?« – Azt válaszolja a csatlós: »A legszebb asszony a jelenlevők között aranygyűrűt húz az ujjára.« – Tovább kérdezte: »Mondd, barátom, mit kell tenni ezért a dicsőségért és az aranygyűrűért?« – Így válaszolt a csatlós: »Aki a legtöbb csapást és szorongattatást elviseli, és nem veszíti el a bátorságát, hanem bátran és férfiasan viselkedik, aki szilárdan ül és állja az ütéseket, azé lesz a díj.« – Seuse megint kérdezte: »Ó mondd, ha valaki az első összecsapásban bátorságot mutat, elég az?« – A csatlós azt felelte: »Ó nem, az egész viadal alatt ki kell tartania, s ha olyan ütések érnék, hogy szikrát hánynának a szemei, és orrán-száján folyna a vére, ezt mind el kellene szenvednie, hogy elnyerje a díjat.« – Újra kérdezett: »De hát barátom, nem is sírhat vagy szomorkodhat, ha ilyen szörnyen megverik?« – Így szólt a csatlós: »Nem! Ha a gyomrába süllyedne is a szíve, mint ahogy ez némellyel megesik, akkor se szabad úgy tennie, mintha rosszul lenne. Sokkal inkább vidámnak és derekasnak kell mutatkoznia, különben gúny tárgyává válna, és elveszítené ezen felül a dicsőséget és az aranygyűrűt.«
Erre a beszédre Seuse magába roskadt, és szíve mélyéből sóhajtozva mondta: »Ó, nagy Uram! Ha a világi lovagoknak ilyen szenvedéseket kell vállalniuk ilyen csekély jutalomért, ami szinte semmit sem ér, ó Istenem, akkor mennyire méltányos, hogy az örök jutalomért még sokkal több fáradságot elszenvedjünk. Ó jaj, drága Uram, bárcsak méltó lennék arra, hogy a Te lelki lovagod legyek! Ó, szerető, szép örök Bölcsesség, akinek kegyelmi gazdagságához hasonló nincs a kerek Földön, hadd kapjon Tőled egy gyűrűt az én lelkem! Ó, én szenvedek érte annyit, amennyit csak akarsz.« És sírásra fakadt saját nagy, komoly elhatározásától.
Amikor pedig odaért, ahová igyekezett, nagy, csúnya szenvedést küldött rá Isten, olyan sokat, hogy a szegény ember majd elvesztette Istenbe vetett hitét, és hogy többen sírni kezdtek a szánalomtól. És elfelejtett minden bátor lovagságot és az ígéretét, amit Istennek tett a lelki lovagság miatt, szomorú lett és haragudott Istenre, amiért így elbánt vele, és ilyen szenvedést küldött rá. – Amikor reggel felvirradt a nap, csend szállt a lelkébe, és érzékei előtt megjelent az előző nap, és így szólt benne valami: »Na, hol van most az előkelő lovagságod? Mire megy egy szalma-lovag és posztó-férfi? A szeretetben nagy bátorságot mutatni, a szenvedésben viszont elcsüggedni, ezzel nem lehet elnyerni az örök gyűrűt, amire vágyakozol.« – Erre így válaszolt: »Ó jaj, Uram, igen hosszadalmasak és nehezek a lovagi tornák, melyeken érted szenvedni kell.« – Erre újból megkapta a választ: »Akiket én tüntetek ki, az én lovagjaim jutalma, dicsősége és gyűrűje állandó és örök.« – Erre magába szállt a szolga, és nagy alázatossággal mondta: »Nincs igazam, Uram; engedd meg, hogy egyedül kisírjam magam szenvedésemben, mert annyira megtelt a szívem.« – Így szólt benne az Úr: »Jaj neked, sírni akarsz, mint egy asszony? Szégyenbe hozod magad a mennyei udvar előtt. Töröld meg szemedet és légy vidám, hogy se Isten, se ember észre ne vegye, hogy szenvedés miatt sírtál.« – Nevetni kezdett, s bár csorogtak könnyei az arcán, megfogadta Istennek, hogy többet nem akar sírni, hogy megkaphassa tőle a lelki gyűrűt.”

2. A szenvedés értelme

Ma sokak számára annál a kérdésnél, hogy honnan van a szenvedés, fontosabb az a kérdés, hogy mi a célja és az értelme a szenvedésnek. Olyan korban élünk, amikor a szenvedés valóságos csatáit kell vívni.
XI. Pius azt mondta 1936. szeptember 14-én a spanyol menekülteknek: „Azért vagytok itt, hogy beszámoljatok a nagy szomorúságról, melyből jöttök, melynek látható jegyeit és nyomait magatokon hordozzátok, a testeteken és a vagyonotokban, jegyeit és nyomait a szenvedés nagy csatájának, melyen keresztülmentetek, és amely által magasztos látvány lettetek előttünk és az egész világ előtt; ti, akiket kiraboltak és mindentől megfosztottak, hajszoltak, és akiket gyilkosok keresnek városon és falun, az emberek lakásaiban és a hegyek magányában, az első vértanúkhoz hasonlóan, akiket az apostol látott és megcsodált, és akiknek a látványa olyan lelkesedéssel töltötte el, hogy a világ szemébe vágta a büszke és nagyszerű mondatot, mellyel méltatlannak nyilvánította a világot, hogy ilyenek éljenek benne: »A világ nem volt méltó rájuk« (Zsid 11,38). Idejöttetek, hogy kinyilvánítsátok örömötöket afölött, hogy méltónak találtak benneteket, hogy az első apostolokhoz hasonlóan Jézus nevéért szenvedjetek.”
Nem vagyunk ugyan mindnyájan arra hívatottak, hogy hasonló rendkívüli körülmények között a szenvedés hőseiként álljuk meg a helyünket, de egyikünket se kerüli el a kereszt és a szenvedés jól megrázott és jól tömött mértéke.
Szenvedés és a hit lelkülete
Szent Jakab erre figyelmeztet: „Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket” (Jak 1,2). Aki érti ezt a beszédet, boldog lehet. Bár mindig könnyebb, amint Szalézi Szent Ferenc mondja egyszer, beszélni a keresztről, mint függeni a kereszten. Jaj annak azonban, aki ilyen helyzetben elveszítette a hitnek azt a lelkületét, melyből Szent Jakab szavai fakadtak!
Egy városban vásár volt. Többek között egy képkereskedő is fölállította bódéját és árulta a különböző képeket. Ismert és idegen tábornokok, fejedelmek és miniszterek között, hazai és külföldi állatok között volt egy feszület is. Hamarosan elkeltek a képek. Csak a feszület nem tetszett meg senkinek. Ekkor egy vak férfi jött arra. A fiú, aki vezette, megállt és nézelődött. A vak megkérdezte, hogy mit lehet látni. „Ó – válaszolt a fiú –, itt függ magában a kedves Üdvözítő képe, úgy látszik, hogy senkinek se kellett, pedig a többi képet mind eladták.” Erre azt mondta a vak: „Persze, mindenki megveszi, amit imád, én akkor meg akarom venni magamnak az én Istenemet.” Gúnyosan jegyezte meg a képkereskedő: „De hát vak ember létére mit akar a kereszttel, hiszen úgyse lát semmit.” – „Nagy tévedés – válaszolta a vak –, mi, vakok, gyakran többet látunk, mint a látók.” És összekoldult pénzén megvette a keresztet.
Aki a hit igazi lelkületét megőrizte, az vak sok olyan dologgal szemben, melyek az evilági embereknek a legnagyobb boldogságot jelentik. Annál világosabban lát viszont Isten szemével minden teremtményt, s nagy örömmel és hálával ismeri fel a keresztből sugárzó rejtett ragyogást.
A kor áramlatai mutatkozhatnak mégoly magabiztosnak is, és megpróbálhatják elhomályosítani ezt a ragyogást, gúnyolhatják a keresztet a gyalázat és a gyengeség, az elkorcsosodás és a pusztulás jelének, az igazi keresztényt ez nem zavarja. Hát még a talpig keresztény, a hétköznapok szentje! Ő az ilyen ellenvetésekre a kereszt még nagyobb szeretetével válaszol.
A berlini egyházi lap, a Berliner Kirchenblatt, beszámol 1934. március 25-i számában egy „galádságról”. Valahol egy egyetemi épületben az egyik falra egy széttört feszületet rajzoltak, és azt írták alája: „Le vele, ha Németország élni akar!”
A hétköznapok szentje is szereti hazáját, és kész érte mindent odaadni. Szükség idején örömmel énekeli a dalt, amit egy keresztény harcos és költő, a kazánkovács Lersch H. szerzett a nagy világháborúban:
„Engedj mennem, anyám, engedj el,
a sírás rajtunk nem segít már,
indulunk védeni a hazát!
Engedj mennem, anyám, engedj el!
Egy utolsó csókkal, anyám, búcsúzzunk el,
Németország éljen, s ha érte halnunk kell!”
Igen, a hazának élnie kell! A hétköznapok szentje is így gondolkozik és cselekszik. Éppen ezért oly szívesen kívánja, koldulja, kiszenvedi neki a Golgota keresztjének teljes áldását. A hétköznapok szentje nemcsak megáldott életművész, hanem a szenvedés keresztény hőseként is megállja a helyét, aki a csendes hordozásban és elviselésben éppúgy meglátja a nagy teljesítményt és erőkifejtést, mint az előretörésben és támadásban. Ismeri és gyakorolja nemcsak az aktív, hanem a sokak által nem eléggé becsült passzív erényeket is.
Nap mint nap átéli a szentmisében a keresztáldozat megújítását. Itt magától kitágul a tekintet, a szív és az akarat: a nagy világfolyamat és a felkavaró világkatasztrófák közepette magasan kiemelkedik a kereszt, mint az egyetlen és feltétlenül győztes hatalom a világban és az emberi életben meglévő istenellenes hatalmak között. Regnavit a ligno Deus. A keresztről kormányozza Isten a világot. És ez a kereszt megingathatatlanul és áldást osztva marad állva, még ha minden más meg is rendül. Stat crux dum volvitur orbis terrarum.
Az első keresztények erről rendíthetetlenül meg voltak győződve. Innen eredhet, hogy mindent megjelöltek a kereszt jelével. Tertullianus számol be a II. században: „Minden lépésnél és minden mozdulatnál, ha elmennek, ha megjönnek, ha öltöznek, ha imádkoznak, esznek, aludni térnek, bármit csinálnak, a keresztények mindig megjelölik homlokukat a kereszt jelével.”
A hétköznapok szentje szüleitől és nagyszüleitől hasonló szokásokat vett át, nagy szeretettel ápolja, és lélekkel hatja át azokat. Egész élete hathatós ismétlése az intelemnek, amit a költő a következő szavakba öltöztet:
Mérges nyelvek feléd bármit sziszegnek,
hiú lapok neked bármit zizegnek,
ez egyet őrizd hű szívednek mélyén,
hogy üdv nincs máshol mint a kereszt fáján.
Ne higgy a bölcsnek balgasága révén,
hamis szaván fogd, szavának visszáján.
S ha rég alszom már temetőföld ágyán,
egyet emlékedbe örökre bevéss,
szeretetem legfőbb végrendeletét:
Hogy üdv nincs máshol mint a kereszt fáján.
F.W. Weber
A Golgota keresztjéből kiáradó áldás készteti a hétköznapok szentjét, hogy saját élete keresztjének és szenvedésének mély értelmét felismerje, törekedjen rá és átélje.
Amitől mások félnek és menekülnek, azt ő hordozza, szereti és keresi mint kiváló eszközt a vezeklésre és a megtisztulásra. Örül neki, mint a szeretet és a helytállás hatékony, pótolhatatlan tüzének.
A szenvedés mint vezeklés
Szellemi és érzéki képességeink eltévelyedésükben gyakran szereztek maguknak tilos élvezeteket. Ezt nemcsak az egyszerű hétköznapi embernek kell megvallania magáról, a hétköznapok szentje is tudja és szenved amiatt, hogy naponta követett és követ el egész sor, ha csak apróbb hibát is. Mivel pedig a kereszt és a szenvedés a lelki képességektől vagy a testtől élvezetet, kellemetességet von meg, ezért értelemszerű vezeklést lát bennük. A hit fénye ezenfelül az Üdvözítő szenvedését kimondottan engesztelő szenvedésként tárja eléje. S mivel Pálhoz hasonlóan ő is annyira Krisztusban és Krisztussal él, szeretné megengedni, hogy Krisztus folytassa benne engesztelő szenvedését. Nem kevés szent és szentéletű embernek volt szabad, és szabad manapság is, egész különös módon részt vennie az Üdvözítő engesztelő szenvedésében. Biztosítéknak tekinthetjük őket arra, hogy Isten a mai világot ismét nagyobb mértékben akarja szeretetével és kegyelmével megajándékozni. A Jézus Szíve tisztelete és a szentórák el akarják mélyíteni, és erősödő imádságos lelkületben és a szenvedés fölötti fáradhatatlan örömben hatékonnyá akarják tenni a mai kereszténységben az engesztelés gondolatát. Így vigasztalják Urukat és Mesterüket, aki szenvedésének óráiban, különösen az Olajfák hegyén, tudott ezekről a nemes törekvésekről, vigaszt és erőt merített belőlük, hogy úgy járja a szenvedés útját mint egy óriás. E törekvések mintegy lefogják az isteni igazságosság karját, hogy kivegyék kezéből a bosszú kardját, és irgalmat hívjanak le az eltévelyedett és megtévesztett emberiségre.
Ha több keresztény lenne, aki kifelé kevesebbet háborogna a visszás állapotok és eltévelyedések miatt, hanem ehelyett a háttérben komolyan, okosan, erőteljesen és Krisztussal egyesülve vezekelne, jobb lenne a mai kereszténység állapota.
Xavéri Szent Ferenc egyszer egy nagy bűnöst gyóntatott, és egy nagyon kis elégtétellel adta meg neki a feloldozást. Amikor a bűnös ezen csodálkozott, azt mondta neki: „Majd én kiegészítem a te elégtételedet.” S utána több napon keresztül szigorú böjtöt tartott, és véresre ostorozta magát.
A hétköznapok szentje a maga módján komolyan vezekel és engesztel az Üdvözítőben és az Üdvözítővel úgy a maga, mint mások bűneiért is.
A szenvedés mint tisztulás
Az Üdvözítő felhívja egyszer a figyelmet arra, hogy az Atya megtisztítja a szőlővesszőt, hogy az több termést hozzon. Ezzel megad egy második feladatot, melyet a szenvedésnek Isten szándéka szerint meg kell oldania.
Ha hibáink és bűneink megbocsátást nyertek is, visszamarad a lélekben egy erős ragaszkodás mindahhoz, ami Istentől távol, vagy Isten ellen van. Már az eredeti bűn folytán sok méreg került a természetünkbe, ami a személyes bűnök következtében még több lett. Ha tehát az ember Istenhez hasonlóvá akar válni, és az Üdvözítő nyomdokaiba akar lépni, el kell kezdődnie egy erőteljes tisztítási és tisztulási folyamatnak.
Ahogy az arany megtisztul a kohóban, a kemény földréteget az eke föllazítja, és így befogadóképes lesz a jó vetőmag számára, ahogy a szőlőt ledarálják és kipréselik, hogy nemes, tüzes bor legyen belőle: Így kell, hogy mindenféle szenvedés érje a lelket is, különben nem szabadul meg a földi javak igája alól, és nem válik meg a beteges önimádattól. Eckehard mesternek igaza van, amikor azt mondja: „A leggyorsabb paripa, mely a tökéletességhez visz bennünket, a szenvedés!” Így aztán elérhető, hogy az ember lelki fejlődése során az Isten és a kereszt iránti szeretet mindig lépést tartanak egymással.
A lelki élet egyik tanítója arra figyelmeztet egyszer, hogy Isten mindig, amikor saját magát felfedi a lélek előtt, annak szívét és szemeit tágabbra nyitja, hogy még jobban lássa a szenvedés értékét. Egy másik a kellemetlenségeket „gyöngyöknek és drágaköveknek” nevezi. „Minél több, annál jobb. Valóban. S ha jégesőnyi lenne belőle, akkor ez aranyszemek zápora volna. Az értelmes földműves nem panaszkodna, ha ilyen jégeső esne a földjére. Ha el is verné a vetését, ujjongva szedné össze a szemeket. Ugyanígy teszünk mi is, ha a kellemetlenségeket a hit megvilágításában ítéljük meg. Ha a bajok aranyrögei el is vernék ennek a Földnek a gyümölcseit, azaz megsemmisítenék a tekintélyt, a földi jólétet, a kényelmet, mit számítana az. »Bonum mihi Domine, quia humiliasti me – Jó nekem, hogy szorongattatás ért, Uram« (Zsolt 118,71). Amit az igazi, természetfölötti, az örök élet számára ezzel nyerünk, az felbecsülhetetlen. Nem tapasztaltuk meg ezt már mi magunk is? Ha visszatekintünk, nem látjuk-e, hogy éppen olyankor haladtunk a leginkább, amikor a legtöbbet kellett szenvednünk?”
„Megfenyíti az Úr, akit szeret” – ezt mondja Pál a Zsidóknak írt levelében. Mivel pedig Isten minden embert szeret, senki se kerüli el a szenvedést, legkevésbé a keresztények. Ezért folytatja Pál: „megostoroz mindenkit, akit fiává fogad... Hol van olyan fiú, akit az apja nem fenyít? Ha nem részesültök a fenyítésben, ami mindenkinek kijár, akkor fattyak vagytok, nem fiak” (Zsid 12,6kk). S minél inkább Isten kedvence valaki, annál inkább hagyja őt Isten szenvedni. Ezt bizonyítja nap mint nap a tapasztalat, ezt mondják a lelki élet tanítói is. Egyikük így nyilatkozik:
„Ha Isten egyszer egy lelket kiválasztott magának, és meghívta a szeretetére és barátságára, a legkisebb hűtlenséget se tudja rajta eltűrni. Amíg nem veti le a teremtményekhez való szeretetét és ragaszkodását, hiába reménykedik a lélek abban, hogy Istenhez juthat... Az egyetlen ok, amiért Isten jámbor embereknek küld gyakran olyan sok keresztet és kellemetlenséget, az, hogy látja, más eszköz nem elég arra, hogy elszakítsa őket a teremtmények iránti hiú szeretettől. Egészen biztos, hogy az a lélek a legszerencsésebb, akihez a legkeményebben nyúl az Isten, mert ő éri el célját a leggyorsabban... Csak az a sajnálatos, hogy az ilyen lélek, akit Isten ezzel a kegyelemmel (szenvedéssel) megajándékoz, gyakran nem ismeri föl a szerencséjét, és nem tekinti az állapotát, mely boldogságának a kezdete, színtiszta kegyelemnek, hanem elhagyatottságnak és nyomorúságnak.”
Mindezek után vajon milyen tervei lehetnek Istennek a mai kereszténységgel, melyet egy ilyen erőteljes tisztítási és tisztulási folyamatnak vet alá? A rajta átsöprő vihar a keresztény időszámítás első három évszázadára emlékeztet. Talán meg kell fiatalítani az egyházat? Vajon egy nagy, új felvirágzás vár rá? Le kell rázni a rothadt gyümölcsöt, el kell választani a búzát a pelyvától, meg kell tisztítani a szérűt? Amit mi a részleges lelkiismeretvizsgálattal, gyónással, különféle vezekléssel és elmélkedéssel soha el nem értünk, Isten azt a kor orkánerejű viharával könnyen megvalósítja. Csak értenénk a beszédét és válaszolnánk neki!
A keresztben és a szenvedésben egyedül álló módon ragyog fel a kegyelem. Ritkán érzi magát az ember olyan közel az örökkévalósághoz, Istenhez és mindahhoz, ami Istené, mint a szenvedés óráiban. Ragyogó fény világítja meg az értelmet, mintha hályog hullana le a szeméről. Világosan látja és átéli minden földi dolog mulandó voltát. És teljes meggyőződéssel képes kimondani: Vanitas vanitatum et omnia vanitas! – Hiúságok hiúsága és minden csak hiúság! Az akarat és az érzelem eddig nem volt rá képes, hogy elszakadjon a veszélybe sodró és fölösleges dolgoktól. S ha most Isten az ő jóságában közbeavatkozik, és hagyja, hogy az emberek és a dolgok csalódást okozzanak, az nagyon fölgyorsítja a lelki elszakadás és fejlődés folyamatát. Milyen kicsinek látszik ma, amit tegnap még imádtunk, ha Isten egyik napról a másikra szétzúzza alkotásainkat, melyekbe legjobb erőinket fektettük be, vagy ha azok az emberek, akikért mindent föláldoztunk, akik eddig újra meg újra dicshimnuszokat zengtek nekünk, hirtelen elárulnak bennünket és az ügyet, amit képviseltünk, és minden hangnemben azt kiabálják ránk és mindenre, amit szentnek tartottunk, hogy: Crucifige, crucifige! Ha csökken vagy elvész a mozgásszabadságunk, a közéleti befolyásunk vagy az anyagi biztonságunk, akkor könnyebb lesz az élet dolgait valódi értéküknek megfelelően látnunk és átélnünk.
Szenvedés mint helytállás
Minél erősebb ez a tisztítás és tisztulás, annál átfogóbban és megbízhatóbban megy egyidejűleg végbe a vele összefüggő helytállás az erkölcsi és isteni erényekben. Valami olyasmi történik a lélekkel, mint a fiatal tölggyel a viharban. Ha tombol a vihar, és durván ide-oda rángatja, tépi és cibálja, akkor a föld alatt a nedvek és az erők dolgoznak, hogy megerősítsék a karógyökereket, melyek egyre mélyebben hatolnak a földbe, mígnem a fa törzse és koronája képes lesz győztesen ellenállni az időjárás viszontagságainak. Így teszik a szenvedés viharai az embert méllyé, erőssé és termékennyé. Lelkének gyökérkéit mélyebben süllyesztik Istenbe. És ha egyszer már szilárdan gyökerezik Benne, nincs hatalom a Földön, ami meg tudná törni, és le tudná teríteni.
Rómában egy régi templomban, úgy hívják, hogy Dominus sub aquis, vagyis »Urunk a víz partján«, van egy csodálatos feszület, mely már sokaknak nyújtott vigaszt és segítséget, akik hívő lélekkel közeledtek hozzá. Azt meséli a legenda Bernardusról, a mű alkotójáról, hogy már kétszer próbálkozott évekig tartó munkával és fáradsággal, hogy megalkossa művét. Mindig úgy találta, hogy kezének műve más volt mint a szívében élő kép, és összetörte a márványt. Hosszú évek múltán harmadszor is hozzáfogott. A közbeeső időben azonban Isten meglátogatta lelkének mezejét zuhogó esővel és tűző Nappal, viharral és zivatarral, hogy a parlagból termőföldet teremtsen. Bernardus megtapasztalta az emberek irigységét, elvesztette feleségét és gyermekét. Sokat imádkozott ekkor, és egyre inkább átengedte lelkét Istennek. Fájdalma ezáltal enyhült, és a szeretet által letisztult. Egy nap úgy érezte, mintha Isten ekéje járna a szívében, és barázdákat szántana. Ekkor próbálkozott újra, s lám sikerült. A kép, amit a feszületről a szívében hordozott, úgy nőtt, mint egy fa, a legtisztább szeretet táplálta. Az Üdvözítő karjai úgy tárulkoznak ki, mintha az egész emberiséget át akarnák ölelni. Homlokán a megbocsátás lakozik, szemeiből túlárad a szánalom, szája szelídséget fejez ki. Az Istenember tagjai viszont fájdalomtól vonaglanak, úgy, hogy aki látja, azt mélységes bánat járja át.
Valóban, a szenvedés kegyelem, termékennyé tesz, gazdaggá és méllyé! Ezen nem is lehet csodálkozni. A lélekben csendben és szerényen szendergő, vagy már rossz irányban fejlődő erénycsírák tömegét kényszeríti állandó gyakorlással egészséges és erőteljes kibontakozásra. Mit ért meg az, aki még nem esett át kísértésen! Végeredményben csak az az erény képes hősies fokra kiérlelődni, és csak azt tekinthetjük – már amennyire ez egyáltalán lehetséges – biztosan a sajátunknak, amelyik a viharban helytállt. A keresztet és a szenvedést szívesen hasonlítják a pontyok között úszkáló csukához. Ahogy a csuka állandó mozgásra kényszeríti a pontyokat, úgy tesz a szenvedés is a lélekkel. Állandóan Istenre figyelmezteti és emlékezteti. Arra sarkallja, hogy szakadjon el a világtól és a testi dolgoktól, és kerüljön a legbensőségesebb kapcsolatba Istennel.
„Nincs olyan dolog – így mondja egy középkori misztikus –, ami több életet vinne a lélekbe, mint a szenvedés. Kiirtja mindazt, ami halandó a lélekben; aztán amikor minden, ami halálos, eltűnt, akkor már csak maga az élet marad, és így születik a legnagyobb öröm a legnagyobb szenvedésből.” – „A szenvedést szenvedéssel kell elűzni, és ha az ember minden szenvedést végigszenvedett, akkor mentesül minden szenvedéstől, és így akkor Krisztusban él szelíden, vagyis az Ő szívének valódi békéjében és nyugalmasságában; aki azonban menekül a szenvedés elől, az sohase mentesül a szenvedéstől.”
Isten szándéka szerint a sokféle kísértésnek és bűnnek is az a rendeltetése, hogy az Ő karjaiba vezessenek bennünket. Ezért engedi meg őket. Ilyen esetekben nincs rá okunk, hogy csodálkozzunk, vagy zavarba jöjjünk és elcsüggedjünk. Ellenkezőleg: egészen erős fölfelé törekvő mozgásnak kell ezáltal a lélekben bekövetkeznie. Pál felteszi egyszer a kérdést, miért engedte meg Isten a világban a bűnt? És azt a merész választ adja: Azért, hogy annál inkább tudjon irgalmat gyakorolni velünk (vö. Róm 11,32). Hogy ezzel mit akar mondani, megmagyarázza egy másik alkalommal, ahol saját magára vonatkoztatja ezt a gondolatot: „Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém” (2Kor 12,9).
Az egyház húsvét éjszakáján szintén felhívja figyelmünket a mysterium iniquitatisra, a bűn titkára, amikor azt mondja nekünk: „Ó Ádám boldog bűne, mely ilyen Megváltót adott nekünk!”
Kísértések és bűnök először is szegény bűnös voltunk tudatát növelik bennünk, és elmélyítik ezzel alázatunkat. Alázatot tudvalevően nem annyira elmélkedés útján, mint megaláztatás által tanulunk. És a nemes lelkű ember aligha érez valamit megalázóbbnak saját erkölcsi eltévelyedéseinél és kisiklásainál. Az igazi alázat viszont az Isten irgalma és Krisztus vére iránti bizalomra indít. Az pedig, hogy megéljük saját nyomorúságunkat, egyidejűleg erősíti bennünk a türelmet embertársaink hibáival szemben. Saját gyengeségünkben megtanuljuk mások gyengeségét és nyomorúságát megérteni, és helyesen értékelni. Így tud Isten mindent jóra fordítani. Igaza van Szent Ágostonnak, amikor Szent Pál szavait, miszerint „az Istent szeretőknek minden a javukra válik”, kiegészíti: „A bűn is!” Így mindenben megnyilatkozik Isten szeretete, mely a mi meleg viszontszeretetünket elő akarja csalogatni.
Nem ritkán engedi meg Isten, hogy éppen azokban az erényekben legyünk erős kísértésnek kitéve, melyekben egyszer majd a leginkább ki kell, hogy tűnjünk, részben azért, hogy másokat jobban megértsünk, és tanácsot tudjunk adni nekik, másrészt azért, hogy Őt különleges módon kövessük és megdicsőítsük. Ez nagy vigasz mindazok számára, akiknek pl. sok hitbéli nehézséget kell átélniük, vagy küzdeniük kell szívük tisztaságáért, a türelemért, a szelídségért és bizalomért.
A hétköznapok szentje csendes elmélkedései és személyes megtapasztalásai alapján ismeri ezeket az összefüggéseket.
Szent Ágoston írja egyszer édesanyjáról, Mónikáról: „Nesciebat, ideo flebat. – Nem tudta, ezért sírt.” Ágoston titokban elhagyta édesanyját, és Afrikából Rómába utazott. Ekkor Mónika sírt és jajgatott, mert félt, hogy a fia már nem fog megtérni. Hisz nem tudta, hogy Isten a fiát Rómába, majd onnan Milánóba, Szent Ambrushoz akarta vezetni, hogy ott megtérjen a keresztény hitre. Ezért mondta Ágoston Vallomásaiban: „Nem tudta, mennyi örömet okozol Te neki, ó Isten, a távollétemben, nem tudta, és ezért sírt és jajveszékelt!”
A hétköznapok szentje tisztában van a szenvedés nagy értékével, ezért is fáradozik sikeresen azon, hogy türelmes és háláslegyen, amikor Isten szenvedésre méltatja.
Kedvenc erénye először is a türelem, melyben Szent Tamással nemcsak valaminek a csendes elviselését látja, hanem a bátorság és tetterő megnyilatkozását is. Jól megértette az Üdvözítő szavát: „Türelmetek által nyeritek meg lelketeket” (Lk 21,19), és azért az eszményért küzd, melyet Pál a következőképpen ír körül: „szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység” (Róm 5,3). Ezzel Péter és Jakab apostolok intelmére hallgat:
„De még ha szenvedtek is a jóságért, boldogok vagytok. Ne féljetek fenyegetéseiktől, és ne engedjétek, hogy megzavarjanak benneteket! Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek. De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetekért elhíresztelnek benneteket, a rágalmaikkal szégyenben maradjanak. Jobb ugyanis, hogy ha az Isten úgy akarja, akkor inkább a jótetteitekért szenvedjetek, mint sem gonoszságaitokért” (1Pt 3,14-17). – „Mert itt van az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Isten házán. De ha mirajtunk kezdődik, mi lesz a sorsuk azoknak, akik nem hisznek az Isten evangéliumában? Ha az igaz is alig menekül meg, hol lesz maradása az istentelennek és a bűnösnek? Ezért azok is, akik az Isten akarata szerint szenvednek, ajánlják lelküket a hűséges Teremtőnek azzal is, hogy jót tesznek” (1Pt 4,17-19). – „Legyetek hát türelemmel, testvérek, az Úr eljöveteléig. Lám, a földműves türelemmel vár a föld drága termésére, míg a korai és a késői eső meg nem érkezik. Legyetek türelemmel ti is, erősítsétek meg szíveteket, mert az Úr eljövetelének ideje közel van. Testvérek, ne panaszkodjatok egymásra, nehogy ítéletet vonjatok magatokra. Nézzétek, a bíró már az ajtóban van. Testvérek, a szenvedés elviselésében és a kitartó türelemben vegyetek példát a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak. Boldognak mondjuk azokat, akik hűségesen kitartanak. Hallottatok Jób türelméről, és láttátok, hova juttatta az Úr, hiszen igen irgalmas és könyörületes. Testvéreim, először is ne esküdjetek se az égre, se a földre, se egyébre ne tegyetek esküt. Legyen körötökben az igen: igen, a nem: nem, nehogy ítélet alá essetek” (Jak 5,7-12).
A hétköznapok szentjének türelme igazi és okos. Nyugodt és erőslelkű marad, anélkül, hogy hibás pótkielégülések által kétes könnyebbségeket szerezne magának. A természet követeli ugyan, ha túl hosszú a szenvedés, hogy legyen rövidebb az imádságra fordított idő, és hogy adjuk át magunkat az evés örömeinek, hogy így oldódjon bennünk a feszültség; vagy szívesen hagyja, hogy sajnálják és csodálják, amiben több vigaszt lel, mint saját panaszaiban. Az ilyen finom önámításnak a hétköznapok szentje nem esik olyan könnyen áldozatul.
Másfelől viszont van annyira okos is, hogy nem feszíti túl a húrt. Szenvedése idején nemcsak arra törekszik, hogy természetfölötti eszközökkel az Istenhez fűző személyes kapcsolatát elmélyítse, hanem arra is, hogy – amennyiben a szeretet és a kegyelem nem tanácsol kimondottan és határozottan valami mást – időnként természetes eszközökkel is szerezzen magának Isten akaratának megfelelő könnyebbséget. Szerény és fegyelmezett panaszkodást Istennél és egy nemeslelkű embernél – az Olajfák hegyén szenvedő Jézushoz hasonlóan – időnként megengedettnek és tanácsosnak tart. Mielőtt valamilyen szenvedésnek, pl. betegségnek, aláveti magát, megpróbálja először megengedett eszközökkel távol tartani magától, vagy enyhíteni, de kezdettől fogva kész arra, hogy minden körülmények között engedelmeskedik Istennek, ha a szenvedés valóban az Ő szándékában áll. Társaságot, olvasmányt és a humort mértékletesen igénybe veszi mint Isten teremtményeit, hogy megvédje magát a bénító mélabú veszélyétől, vagy attól, hogy betegesen beleszeressen saját szenvedésébe.
Testi kimerültség esetén nem halmoz magára imagyakorlatokat, hanem sokkal inkább magát a szenvedését teszi imává. Azt, hogy ez hogyan történhet, Szalézi Szent Ferenc magyarázza el egy alkalommal egyik levelében. Ezt írja:
„Ha betegeskedésed mellett nem tudsz hosszan imádkozni, tedd azt, hogy maguk ezek a testi szenvedések váljanak imává. Ezért ajánld fel őket annak, aki a te gyengeségedet oly nagyon szerette, hogy nászának és szíve örömének napján azzal koronázta és dicsőítette meg magát. Engedjük csak át magunkat a mi édes Üdvözítőnk szeretetteljes vezetésének; Ő gyakran sokkal több lelki nyereséget juttat nekünk a fáradság és a szenvedés, mint a boldogság és a vigasztalás által.
Kereszt és szenvedés vesz körül. Nos, hadd tanítson akkor a szent szeretet. Ahhoz, hogy a mennyei vőlegényt utánozzuk, ki kell tartanunk a kereszten, igazi alázattal, úgy, hogy méltatlannak tekintjük magunkat arra, hogy szenvedjünk egy kicsit Érte, aki olyan sokat szenvedett értünk; aztán olyan türelemmel is, hogy ha a mennyei Atya úgy akarja, akkor csak a halálunk után szállunk le a keresztről.
Közlöd velem, hogy tűzhöz hasonló láz emészti testedet, és a tűz lázhoz hasonlóan elemésztette a házadat. Valóban, ez sok tűz egyszerre! De remélem, hogy az isteni szeretet tüze is annyira birtokába fogja venni a szívedet, hogy mindezekre az eseményekre azt fogod mondani: »Az Úr adta az egészségemet és a házamat, az Úr mindkettőt elvette. Úgy történt, ahogy az Úrnak tetszett; legyen áldott az Úr neve!« (Jób 1,21).
Ezek a balesetek szegénységbe sodornak, és nagyon zavarba hoznak ugyan téged, ez igaz. Csakhogy boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa! Jób szenvedését és türelmét kell szem előtt tartanod, és ezt a nagy férfit a trágyadombon szemlélned. Türelmes volt, s lám, Isten végül az evilági javak kétszeresét, a túlvilágiaknak pedig a százszorosát adta neki vissza.
A keresztre feszített Jézus Krisztus gyermeke vagy. Csoda, hogy részesít a keresztjében? »Most elhallgatok – mondja Dávid –, többé ki nem nyitom számat, mert te akartad így!« (Zsolt 39,10) Ó, mennyi kellemetlenségen keresztül kell az örök boldogság felé mennünk! Te csak minél nagyobb bizalommal légy az Úr iránt, ajánld Neki minden tervedet, Rá irányítsd egész gondolkodásodat, akkor majd gondoskodni fog rólad, és mindig kegyes lesz hozzád.”
Különösképpen óvatos és alázatosan tartózkodó a hétköznapok szentje, ha arról van szó, hogy esetleg direkt kérjen magának új szenvedést. Ezért az okos és óvatos szent egyháztanítóhoz, Bellarminhoz tartja magát, aki az angliai és japán keresztényüldözés idején felhívta saját rendtársai figyelmét arra, hogy milyen sok keresztény lesz gyenge; fel kellene készülni a vértanúság kegyelmére például éhezéssel, szomjazással és a szemrehányások csendes elviselésével. Csak miután elég sok próbát állt ki valaki, és a gyóntatója sem tartja belső indíttatásait veszélyes önámításnak, hanem Isten akaratának ismeri el, akkor gondol a hétköznapok szentje arra, hogy továbblépjen ezen a téren.
Ha pedig Isten maga küld neki szenvedést, akkor nem szalad jajveszékelve az egyik ajtótól a másikig. Vallásos gondolkodásának és törekvésének következetessége arra készteti, hogy szívből hálát adjon. Jótettekre hála a felelet. S minél nagyobbak a jótettek, annál nagyobb a hála. A hétköznapok szentje a keresztet és a szenvedést élete legnagyobb jótéteményeinek tekinti. Tudja, hogy Isten ezzel – mint ahogy a lelki élet tanítói mondják – biztosan eléri célját, hogy az ember megtisztuljon és megszentelődjön, ha csendben elviseli a szenvedést. És azért, hogy Isten szándékát meg ne hiúsítsa, kellemetlenségekre válaszul a legszívesebben gondosan ügyel arra, hogy hálás legyen.
Kantalici Szent Félix minden esetben, amikor megsértették, Deo gratiast szokott mondani. Ezért lett »Deo gratias-testvér« a beceneve. Ha valaki kigúnyolta és tettleg bántalmazta, megjegyezte: „Adja Isten, hogy szent legyen belőled!” – Morus Tamás egyszer azt a hírt kapta feleségétől, hogy házának egy része és az összes magtára, tele terménnyel, az egyik szomszéd gondatlansága következtében lángok martaléka lett. Erre azt válaszolta: „Sok boldogságot kívánok Neked, szeretett Alojziám! Hallom, hogy magtáraink és néhány szomszédé is, a tartalék terménnyel együtt a tűz martalékává váltak. Bizony szomorú, hogy ennyi termény elpusztult. Mivel azonban Istennek így tetszett, nemcsak türelmesen, hanem készségesen is el kell viselnünk Isten fölénk terjesztett kezét. Amit elvesztettünk, azt Isten adta nekünk. S ha most megint elvette, legyen meg az Úr akarata. Sohase zúgolódjunk emiatt a baleset miatt, hanem véssük magunkba mindazt, ami helyénvaló és méltányos, és teljes szívünkből adjunk hálát Istennek a szerencsétlenségben éppúgy, mint amikor szerencsések vagyunk. És így, ha jól és pontosan számolunk, ez a kár Istennek nagyobb jótéteménye, mint a legnagyobb haszon. Mert azt, hogy mitől leszünk jobbak, és mi szolgálja az üdvösségünket, Isten jobban tudja, mint mi.” – Kempis Tamás pedig azt mondja: „Isten előtt az nagy, aki igazi alázatból saját magát semminek tartja, és Neki veti magát alá; aki semmilyen kegyelemre és jótéteményre nem tartja magát méltónak, és semmiféle jótettért se hiú örömet, se dicséretet nem áhít. Még nagyobb viszont az, aki a türelmes Jóbhoz hasonlóan, miután megverik, megvetik, megszidják, elhagyják, megkísértik, letörik, kigúnyolják és gyalázzák, hálát ad az Úrnak, örül és magasztalja Istent, minden bajt és gyötrelmet a legnagyobb nyereségnek tekint, Isten kedvéért elvisel, és tartózkodik minden panaszkodástól.”
Szenvedés mint szeretet
Ha azokra az erényekre gondolunk, melyeknek a szenvedésben ki kell állniuk a megbízhatóság próbáját, nem szabad elfeledkeznünk fejedelemasszonyukról és királynőjükről, a szeretetről. A szenvedés iskolája egyúttal a szeretet iskolája is. A szeretet hozta létre, és a szeretet ösztönöz arra, hogy szorgalmasan látogassuk. Ez minden nemes lelkű keresztény felfogása. Ezt akarja ez az egyszerű vers is mondani:
„Isten gyermekének a fájdalom mit jelent?
Az atyai szót: Jöjj a szívemre, gyermekem!”
Egy család bajba jutott, ezért írt Amerikába a gazdag rokonoknak. Hamarosan jött tőlük egy csomag. Mohón bontották föl és – néhány értéktelen holmin kívül semmit se találtak benne. Bosszúsan dobták föl a padlásra az egész csomagolást, és azt gondolták, hogy a gazdag rokonok mulatni akarnak az ő nyomorúságukon. A húsvét előtti nagytakarításkor mindent el akartak égetni. Amikor feltépték a karton belsejét, a legkisebb gyerek észrevette a doboz kettős fenekét, benne a 20.000 dollárt tartalmazó levéllel.
Minden bajban, amit Isten küld nekünk, van Tőle egy ilyen levél és benne sok érték és vigasztalás. Bárcsak a levelet keresnénk mindig, mintsem háborognánk! Ha megértjük egyszer a kereszt titkát, akkor már nem lesz nyomasztó, akkor Isten kedves üdvözlete lesz, kegyelem, kitüntetés.
Fejlődésének érettebb szakaszában a hétköznapok szentje számára a kereszt a szeretet lobogó tüze lesz majd. Egy olyan tűz, melyet magas fokú isteni szeretet gyújtott meg, és melyet állandóan izzó emberi viszontszeretet táplál. Bensőséges szeretet küldi a szenvedést, szívélyes viszontszeretet fogadja mint az örök szeretet ajándékát, mely a lelket hasonlóvá akarja tenni az Egyszülött képéhez.
Így megértjük, hogyan érzett és cselekedett boldog Seuse Henrik. Ezt mesélik róla a régi könyvek: Isten hozzászoktatta, „hogy ha egy szenvedés elhagyta, hamar itt volt a másik. Így játszott vele Isten szünet nélkül. Egyszer azonban rövid időre szenvedés nélkül hagyta. Ebben az időszakban, amikor szenvedés nélkül volt, egy női kolostorba ment, ahol lelki gyermekei megkérdezték tőle, hogy van. Azt mondta: »Attól félek, hogy valami baj van velem, mégpedig azért, mert már négy hete se tettlegesen, se a becsületemben nem bántalmaztak, minden eddigi szokással ellentétben, és attól félek, hogy Isten elfelejtett.« Ahogy elüldögélt náluk egy kicsit az ablaknál, jött egy rendtársa, kihívta, és azt mondta neki: »Nemrég egy várban voltam, és a vár ura kérdezte tőlem, Maga hol van, és nagyon mérges volt; fölemelte a kezét, és mindenki előtt megesküdött, hogy ha bárhol megtalálja Magát, átszúrja a kardjával; ugyanezt tette több más vakmerő harcos is, a legközelebbi barátai; ezek már több kolostorban kutattak ezért Maga után, hogy véghezvigyék gonosz szándékukat; ezért legyen óvatos és vigyázzon magára, ha kedves az élete.« Ahogy az örök bölcsesség szolgája ezt meghallotta, így szólt: »Áldott legyen az Isten!« Aztán hamar visszasietett az ablakhoz, és azt mondta lelki leányainak: »No, gyermekeim, ég áldjon Benneteket; Isten gondolt rám és még nem felejtett el«.”
Az Üdvözítő a kereszten az Atya és az emberek iránti szeretet legnagyobb diadalait aratta. „Nagyobb szeretete senkinek sincs – mondja ő maga –, mint annak, aki életét adja barátaiért.” Azzal, ahogyan ezt tette, megrázó módon szolgáltatta ki magát szeretetből az Atyának. Amit korábban mondott: „Íme, Atyám, jövök, hogy teljesítsem akaratodat” és „az én eledelem, hogy annak az akaratát teljesítsem, aki küldött”, azt a Golgotán rendkívül szemléletes módon valósította meg. A Golgota keresztje a keresztény ember számára azóta a feltétlen feláldozás és odaadás jelképe: A test és a lélek minden képességének feláldozása és azok odaadása az Atya kívánságának és akaratának. A hétköznapok szentjének legforróbb törekvése arra irányul, hogy az érdekeknek és javaknak ezt a közte és Isten közt történő tökéletes cseréjét, amit a kereszt legmélyebb, eredeti értelmének fog fel, a gyakorlati életben megvalósítsa. A legcsekélyebbet sem akarja már magának megtartani, hanem mindent Istennek akar adni, és Tőle függővé tenni, hogy azáltal megkapjon mindent, azaz Istent. Hisz így csinálta az Istenanya is. Nemcsak mondta, hanem élte is a »legyen«-jét. A kereszt alatt pedig a vértanúk királynője lett.
A lelki élet tanítói ezt „teljes áldozat”-nak mondják. Da totum pro toto! Add az egészet az egészért! Aszkétikus könyvekben többször használnak erre más kifejezéseket is, mint pl. önmagunk megsemmisítése, önmagunk gyűlölete, indivisa Dei (aki osztatlanul Istené), véres és engesztelő áldozat, vagy egyszerűen a kereszt szeretete. Mind ugyanazt akarják mondani, csak a teljes áldozat egy-egy vonását erősen kiemelik, persze könnyen félreérthető módon.
Egy ilyen teljes áldozatot nemcsak vértanúsággal vagy súlyos kereszttel és szenvedéssel lehet hozni; ez egészséges napokban is megtehető. A léleknek ebben az esetben komolyan kell fáradoznia csakis szeretetből azért, hogy attól, ami lent van, teljesen elszakadjon, és teljesen kötődjön fölfelé, Istenhez. Akkor joggal mondhatja – teljes egészségnek örvendve és békeidőben is – Ignáccal, a szent vértanúval:
„Most kezdek Krisztus tanítványa lenni, hogy már nem kívánok semmi láthatót, hogy megtaláljam Krisztust. Tűz, kereszt, vadállatok, a csontok törése, a tagok felszabdalása, a test széttiprása és minden sátáni kínzás, mind jöhet rám, csakhogy részesedhessem Krisztusban!”
Ennek a magatartásnak a magvát Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója, lelkigyakorlatainak a végén ebben a találó imában foglalta össze:
„Fogadd, Uram, és vedd el minden szabadságomat, emlékezetemet, értelmemet és akaratomat. Amim csak van és amivel rendelkezem, mind Te adtad nekem. Mindezt visszaadom Neked, Uram; mind a tiéd, bánj velük tetszésed szerint. Csak szeretetedet és kegyelmedet add meg nekem; akkor elég gazdag vagyok, és nem kívánok többé semmi egyebet. Ámen.”
Ez a hétköznapok szentjének az eszménye. Szalézi Szent Ferenccel mondhatja: „Ha tudnám, hogy a lelkemben a szeretetnek akárcsak egyetlen egy szála is van, mely nem Istentől és Istenért lenne, azt én azonnal széttépném. Sokkal inkább lenni sem szeretnék, minthogy létezzem és ne tartozzam fenntartás nélkül Istenhez.”
Nem könnyű neki a gyakorlatban végrehajtani ezt a hősies lelkületet. Hasonló fájdalmas tapasztalatokra tesz szert mint Szent Ágoston, aki kíméletlen őszinteséggel vallja be magáról:
„Tudom, hogy az élelmet csak mint orvosságot kell magamhoz vennem. De ami az egészségnek elég lenne, azt a mohóság kevesli. És éppen a bizonytalanság afölött, hogy a testről való szükséges gondoskodás azt jelenti-e, hogy még több ételre van szükség, vagy csak a csaló mohóság akarja, hogy kiszolgáljuk, az éleszti fel aztán az étvágyat, örömét lelve abban, hogy álnokul elbújik az egészségről való gondoskodás ürügye mögött. Másokat persze, akiknek szíve kevésbé törődik a jóval, ez nem zavar annyira. De nekem, aki ezáltal magam előtt is gyakran talány vagyok, ez egy igazi betegség. Mily hamar becsap a fülem, milyen gyakran behálóz a szemem, milyen könnyen bilincsbe ver a tolakodó vágy, hogy érzékeimmel új dolgokat tapasztaljak meg, és aztán a tudásvágy névvel igyekszem szépítgetni ezeket a kisiklásokat. Mennyi minden és milyen csekély értékű és megvetendő az, ami naponta megkísérti a kíváncsiságomat, és ki tudná megszámlálni, milyen gyakran alulmaradok! Az életem tele van ilyen vereségekkel. A szívem mintegy a semmit érő és zavaró dolgok tartálya. Magát az imádságomat is nem ritkán zavarja meg a hiúságok tömege, amiknek sokaságát magával cipeli. Mialatt a szívem gondolatainak Isten színe elé kellene hatolniuk, odatolakodnak, nem tudom honnan, ostoba gondolatok, és megszakítják ezt a fontos ténykedést, a legfontosabbat egész életemben” (Conf. 1,10,c.30-39).
Sziénai Szent Katalinnal állítja a hétköznapok szentje: „Semmi... ne kösse szívemet ehhez a világhoz, semmiféle vonzalom már bármihez is, amit a világ szeret. És ha ezer világ úrnője lennék is, mindről teljesen lemondanék, azért, hogy szívem fölött Isten legyen egészen az úr.”
Annyira szeretne mindentől elszakadni, hogy arra a kérdésre: „Kié vagy? Honnan jössz? Hova mész?” Raimundus Lullusszal azt felelheti: „A szereteté vagyok; a szeretetből való vagyok és a szeretet vezetett ide.” – Nem nyugszik, míg nem nevezheti sajátjának az istenáldotta léleknek azt a beállítottságát, mely arra a kérdésre, hogy hány óra van, szívesen válaszol így: „Éppen itt az ideje, hogy szeressük Istent.” Seuse Henrikkel így imádkozik: „Örök Bölcsesség, és ha minden fölött, amit kívánni lehet, hatalmam lenne, nem tudok más tanítást, amit ebben az életben kívánhatnék, mint azt, hogy magamnak és minden dolognak meg tudjak halni, és csak neked élhessek, teljes szívemből szerethesselek, szeretettel befogadhassalak és méltón dicsérhesselek.”
Az ehhez a nagy eszményhez vezető út hosszú és nehéz. A hétköznapok szentje azonban nem riad vissza ettől. Szívesen járja ugyan józan, életközeli beállítottságánál fogva az ún. „tehenek útját” a lelki életben, vagyis úgy csinálja mint a tehén, amelyiknek fel kell jutnia egy hegy csúcsára. Nem fut neki egyenesen a csúcsnak, hanem nyugodt és szilárd lépésekkel megy a biztos utakon, melyek körülveszik a hegyoldalt. Ezzel nem mond le sem a nagy célokról, se arról, hogy a célravezető eszközök alkalmazásánál belső melegséggel, lendülettel és erőteljesen járjon el. Erejéhez és a kapott kegyelmekhez alkalmazkodva mindenben a végsőre, a legnagyobbra, a legmélyebbre törekszik. Ezért nem elégszik meg azzal, hogy általában felfogja a kereszt értelmét, szeretne annak legbensőbb értelméig hatolni.
Ha közben csak lassan halad előre, az apostolok példájával vigasztalódik. Meddig tartott, amíg azok megértették az Üdvözítőt! Megmagyarázta nekik ugyan egyszerű szavakkal a kereszt mély értelmét: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja” (Mt 16,25).
Aki meg akarja menteni életét, azaz, aki még meg akar magának valamit tartani, amit nem ajándékoz Istennek, az elveszíti azt. Aki azonban az életét értem elveszíti, az megtalálja azt, azaz, aki képességeit, érdekeit, sőt saját magát egészen nekem ajándékozza, az bőséges jutalomként megtalál engem és mindent, ami az enyém.
Az Üdvözítő azonban süket füleknek prédikált. Akkor még nem értették meg igazán az apostolok ezt a hősi nagyságot. Már a kereszthalál első megemlítésére heves elutasítással válaszoltak, úgy hogy az Üdvözítőnek azt kellett keményen rendreutasítva a szemükbe vágnia, hogy „Sátán!” (Mt 16,21-23). Taníthatta őket, hogy nap mint nap kell a keresztet hordozniuk (Lk 9,23) – nem értették meg. Magyarázhatta nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre” (Jn 12,24-25) – mit sem használt. Megmoshatta a lábukat annak kifejezésére, hogy keresztáldozatának végső indítéka a határtalan szeretete; szenvedéssel teli életében fenntartás nélkül odaajándékozhatta magát az Atya akaratának, mindhalálig, sőt a kereszthalálig engedelmesen: mindez nem volt elég ahhoz, hogy feltárja előttük a kereszt értelmét. Csak amikor pünkösd ünnepén a Szentlélek lejött rájuk, és bevezette őket mindenbe, amire szóval és tettel tanította őket. Ekkor mintha hályog esett volna le a szemükről. Egy új világ tárul ki előttük. Örülnek, ha méltók lehetnek arra, hogy Krisztusért szenvedjenek. Pállal így nyilatkoznak: „A megfeszített Krisztust hirdetjük” (1Kor 1,23) és: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak” (Gal 6,14). És örömmel vállalhatták – Szent János kivételével – a vértanúhalált, hogy minél hasonlóbbá váljanak a megfeszített Üdvözítőhöz.
Aki elmélyül a kereszt titkába, nagy csodálattal hajt fejet annak bölcsessége és ereje előtt. De Szent Pállal panaszkodik is egyúttal: „Hiszen – mint már többször mondtam, most meg könnyek közt mondom – sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei” (Fil 3,18). Vele együtt a Golgota keresztje ellenségeinek két fajtája fölött szomorkodik és sajnálkozik. „A zsidóknak – mondja a népek apostola – botrány a kereszt, a pogányoknak meg balgaság” (1Kor 1,23). Ma sokak számára balgaság Krisztus és a kereszt, mert úgy vélik, hogy saját magukat meg tudják váltani. Mások megbotránkoznak rajta, nem akarják, hogy sok közük legyen hozzá, mert túl nyers és komoly nekik a kereszt nyelve. Nekünk azonban, a „meghívottaknak – folytatja az apostol – a kereszt Isten ereje és Isten bölcsessége” (1Kor 1,24). Az Üdvözítő, ugye, nem akart politikai világbirodalmat alapítani, hanem az emberek szívét akarta magának meghódítani. És ehhez a legalkalmasabb és leghatékonyabb eszköz, ha szeretetből fenntartás nélkül odaadja a saját életét. Az ember szíve a leginkább és legszívesebben akkor hajol meg, amikor azt tapasztalja, hogy érzékelhető módon és mélyen szeretik.
A szerviták rendfőnöke, Benitius Fülöp, haldoklott. Ajkai azt suttogták: „A könyvem!” Körülálló rendtársai először a Szentírást nyújtották neki. Nem az volt a könyve. Akkor a szabályok után nyúltak. Az se az a könyv volt, amelyikre gondolt. Végül a feszületét adták oda neki. Azzal elégedett volt.
Legyen a kereszt sok keresztény számára az élet könyve, amiből újra meg újra olvassa az örömhírt Isten mérhetetlen szeretetéről és a kereszt és a szenvedés jelentőségéről. Így majd könnyen meg fogja oldani az élet problémáit, és egyre közelebb kerül a nagy eszményhez, a hétköznapok megszenteléséhez.
Gódány Róbert
Gódány Rita