A helyet és az életművet egy lélegzetvétellel említem, mert ezek szétszakíthatatlanul összekapcsolódnak: Együtt jöttek létre, együtt növekedtek, és mindig ugyanabban a sorsban osztoztak. Amit a helyről kimondunk, az azonos módon érvényes az életműre is.

Az ide tartozó problémák a következő egyetlen kérdésben csúcsosodnak ki a kritikus gondolkodásban és érzékelésben érdekeltek számára:

Szabad-e Schönstattot kegyhelynek nevezni?

[…]

Egy Fatimával való összehasonlítás ezt ismételten és világosan tudatosítja bennünk. Abbéli hitünkkel összefüggésben, hogy Schönstatt Isten műve, itt csak egy összehasonlítási pontot emelek ki: a felismerés forrását itt is, ott is.

Sok olyan ember van, akiknek – különösen a diadalmaskodó irracionalizmus és miszticizmus idején, a beteggé vált hit és hitélet idején – a belső átalakulásukhoz szokatlan, széles körben látható és kézzelfogható csodákra és jelekre van szükségük. Úgy tűnik, hogy Isten jóságában és bölcsességében Fatimán keresztül számol velük.

Másoknak van erejük és kegyelmük, hogy a megszokott, szolid hitigazságokban elmélyüljenek, hogy az életet még a legnehezebb helyzetekben is jól kezeljék. Ők erős támaszra lelhettek Schönstattban, ami soha nem hivatkozott sem látomásokra és jövendölésekre, sem a fizikai rendnek ellentmondó csodákra. Ott minden Isten akaratán és működésén alapszik, amint az minden gondviselésben hívő keresztény számára könnyen felismerhető a mindennapi életben és a világ eseményeiben. […]

1. Ha Schönstattot kegyhelynek nevezzük, akkor ennek háromszoros értelme lehet:

Szentélyünket kegyhelynek mondjuk, mint minden más templomot és kápolnát, ahol imádkoznak, és a szent áldozatot bemutatják. Ez ellen senki nem emelhet kifogást. Az ellen sem, hogy egy vallási mozgalom központjának tartjuk, melynek eredete és az ott megtartott állandó kurzusok által egy folyvást pezsgő táplálékforrása, valamint a mélyre ható személyes és közös vallási élmények következtében lelki otthona ott találhtó.

Mivel ez a két megállapítás semmiféle nehézséget nem okoz, ezért kimaradhat a vitából, mely csupán azt a kérdést járja körbe, hogy tekinthetünk-e hasonlóan a szentélyünkre, mint más kegy- és zarándokhelyekre, ahol a Szűzanya „különleges módon felállította trónját”? (vö. Első alapító okirat)

2. A Schönstatt Család igent mond erre a felfogásra. Az Alapító okirat, valamint az arra alapuló, szerteágazó mozgalom történelmi fejlődése a Gondviselésbe vetett hitből fakadó magyarázatot teszi lehetővé:

a) Az Alapító okirat a következő szavakban csúcsosodik ki:

„Úgy érzem most, mintha a kedves Nagyasszonyunk itt, az öreg Szent Mihály kápolnában a szent arkangyal szájával hozzánk is szólna: Ne okozzon gondot nektek a kívánságtok teljesülése. Ego diligentes me diligo. Én is szeretem azokat, akik szeretnek engem. Bizonyítsátok be először, hogy valóban szerettek, hogy komoly a szándékotok! Most van erre a legjobb alkalom. Ne higgyétek, hogy a mai komoly és nagy időkben valami rendkívüli dolog az, ha a magatokkal szemben támasztott követelményeket a korábbi generációkénál magasabbra, sőt a legmagasabbra fokozzátok. Az isteni gondviselés terve szerint a világháború a maga hatalmas impulzusaival rendkívüli segédeszköz lesz az önmegszentelésetek művében. Ezt az önmegszentelést követelem meg tőletek. Ez az a páncél, amit fel kell öltenetek, és ez az a kard, amellyel a kívánságaitokért harcolnotok kell! Gyarapítsátok hát szorgalmasan a kegyelmi tőkét! Szerezzetek sok érdemet hűséges és még hűségesebb kötelességteljesítés által, buzgó imaélet által és bocsássátok azokat a rendelkezésemre! Akkor szívesen idetelepszem közétek és bőkezűen osztok adományokat és kegyelmeket. Akkor a jövőben majd erről a helyről magamhoz vonzom az ifjú szíveket, és úgy nevelem őket, hogy hasznos eszközökké váljanak a kezemben…” (egy szerteágazó, kiterjedt megújulási mozgalom számára). (Első alapító okirat)

b) A retorikai forma – ahogy az egész összefüggésből kitűnik – nem homályosíthatja el az abban kifejezésre jutó, isteni tervről szóló felfogást, ami itt leleplezésre és bemutatásra kerül. A felismerés forrásaként sem egy látomásos álmot – mint amilyen Don Bosconál sokszor előfordul –, sem egy jelenést – ami különben gyakran történik a megújulási mozgalmak indulásánál – nem kell tekintetbe venni, hanem csupán azt a tényt, hogy „a világtörténelemben mily gyakran volt a kicsi és jelentéktelen a nagynak és legnagyobbnak a forrása”, valamint a vox temporis et historiae generalis et specialis (Istennek a kortörténetből és a különleges történelmi eseményekből kihallható szava) alapján nyert meggyőződést, hogy „az isteni gondviselésnek valami különleges terve van velük (a fiatal Mária-kongregációval).

A híres olaszországi zarándokhely, Valle di Pompei keletkezésének története a következő ok, ami mi miatt egy zarándokhely konkrét formájára esett a választás. Bartolo Longo ott a régi pogány város romjain két intézményt alapított árva leányoknak és fegyencek gyermekeinek, és egy nagy zarándokhelyet. Cyprian Fröhlich erről az „Allgemeine Rundschau” című lapban (1914. VII. 18., 29. szám, 521. oldal) számol be, majd hozzáfűzi: „Mindez hogyan is történt? Igen, éppen ez a csoda. Ha a Pompei-i Madonna nem tett volna minden kétséget kizáró csodát, … akkor az lenne a legnagyobb csoda, hogy egy ismeretlen ügyvéd 1871-től kezdődően a modern Olaszországban egy pogány város romjain zarándokhelyet tudott alapítani.”

Döntő jelentőségű volt és marad számunkra a kérdés egyértelmű megválaszolása, hogy az isteni Gondviselés tervét helyesen értelmezzük, vagy saját vágyálmainknak az isteni szándékkal való felcseréléséről van szó.

Kezdettől fogva tudatosan hangsúlyt helyeztünk az erkölcsi értelemben vett csodákra, de a fizikai rend csodáira nem. Ez így felelt és felel meg az Alapító okirat szellemiségének és szavainak, ami mindig csak kegyelmi kincsekről és kegyelmi csodákról beszél. […]

Így felelt és felel ez meg Schönstatt – mint nevelő és nevelési mozgalom – karakterének, és annak a kifejezett szellemi sajátosságának, ami állandóan a következő két bibliai igére irányul: „Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá” – „Az Istent szeretőknek minden javukra válik!”

Így felelt és felel ez meg Schönstatt központi feladatának, ami az idő múlásával egyre világosabban megmutatkozott: Egy gyenge hitű, ateizmustól, panteizmustól és deizmustól betegeskedő korban és világban megmutatni egy mélyen gyökerező, megvilágosodott, máriás színezetű, Gondviselésbe vetett hit erejét és hatalmát.

Aki mindezt tudja, annak érthető lesz az a bizonyítási folyamat, ami a szerencsésen kiállott világháborút követően 1919 óta számtalan sok esetben megismétlődik, és évről évre tartalmat és bizonyító erőt nyer. Ennek központi gondolata, hogy Schönstatt az isteni művek három kritériumát hordja homlokán:

Az eszközök és közvetítők jelentéktelensége,

a szemben álló nehézségek nagysága,

a gyümölcsözőség mélysége, tartama és mértéke.

Aki ezt a három mércét kritikusan fekteti a schönstatti történelem mellé, miután mélyebb betekintést nyert minden részletbe; aki hittel hagyja, hogy hasson rá a kis csermelyekből eredő életfolyam, mely annak ellenére is érvényesül és hatalmassá válik, hogy minden irányban a legnagyobb akadályokba ütközik, és hiányos, emberi hatékonyságú eszközök és ösztönzések juttatják előre; aki tudja, hogy milyen sok hősiesség ébredt minden szinten, és így számtalanul sok életet és szabadságot ajánlottak fel a Szűzanyának művéhez; annak nem okoz nehézséget állításunk hitelessége, mely magától és meggyőzően egy erkölcsi bizonyossággá sűrűsödik.

[…]

A zarándokhelyek története azt mutatja, hogy azok keletkezésénél Isten nemritkán a nép egyszerű jámborságát használja, ha ahhoz sokszor később legendás csodák is hozzá szoktak járulni. Nem áll ellentmondásban az egészséges Gondviselésbe vetett hit lényegével az, hogy Schönstatt esetében a tudatos és megvilágosodott egyéni tevékenység is komoly szerepet játszott, hogy ezt a jámborságot célratörően irányították, hatásait és gyümölcseit pedig gondosan figyelték azért, hogy a Gondviselésbe vetett hiten keresztül belőle egy fentről jövő érthető visszhang váljék hallhatóvá. Ez az egyéni tevékenység a maga időn túlmutató és időszerű jelentőségében fényes és hatékony igazolást nyert a Szentatya nevezett enciklikájában (XII. Pius: Mystici Corporis Christi c. Jézus Krisztus titokzatos testéről szóló enciklikája) az ember kegyelemmel való együttműködésének szükségességéről szóló fejtegetése által. Az általa megütött hangok számunkra annyira megszokottak és ismerősek, hogy abban rögtön újra felfedezzük az Alapító okirat nyelvezetét, olyan erősen érintkeznek itt is, ott is a gondolatmenetek. Néhány helyet bemutatok.

„Nem kevésbé tér el az igazságtól azoknak a veszélyes tévedése sem, kik abból a titokzatos kapcsolatból, mely mindannyiunkat Krisztushoz fűz, valami egészségtelen úgynevezett, quietizmust igyekeznek levezetni. E felfogás minden keresztény lelki életét és az erényekben való haladását egyedül az isteni Lélek tevékenységének tulajdonítja, s kizárja és háttérbe szorítja azt a velejáró, mintegy segítő munkát, melyet nekünk kell végeznünk. Nyilvánvalóan senki sem tagadhatja, hogy Jézus Krisztus Szent Lelke az egyetlen forrás, melyből minden természetfeletti erő az Egyházra és annak tagjaira árad. Hiszen – amint a zsoltáros mondja – ’az Úr adja a kegyelmet és dicsőséget’. Hogy azonban az emberek kitartsanak a szentség gyakorlatában, hogy buzgón gyarapodjanak a kegyelemben és az erényekben, továbbá, hogy ne csak maguk törjenek serényen a keresztény tökéletesség csúcsai felé, hanem tőlük telhetőleg másokat is erre tüzeljenek, mindezt csak akkor akarja művelni a mennyei Lélek, ha az emberek maguk is nap-nap után szorgos munkával közreműködnek ebben. Mert amint Szent Ambrus mondja: ’nem az alvóknak jutnak a mennyei adományok osztályrészül, hanem a törekvőknek’.”

Az Alapító okirat gyors áttekintése megmutatja, milyen erőteljes hangsúlyt kap ez az állandó, szinte hősies együttműködés. Ezt állítja a Szűzanya különleges kegyelmi adományainak előfeltételeként.

A pápa félreérthetetlen módon utal arra is, amit mi a kegyelmi tőkéhez való hozzájárulásnak nevezünk. Így magyarázza:

„Megváltónk ugyan valóban a kegyelem végtelen tárházát érdemelte ki Egyháza számára kínos szenvedése, kínhalála árán, de az isteni Gondviselés terve szerint csak részenként kapunk e kegyelemadományból. Ezeknek a részeknek kisebb vagy nagyobb mértéke nem kevéssé a mi jótetteinktől függ. E jótettek vonzzák az emberek lelkére a mennyei kegyelmek istenakarta esőjét. Bizonyosan bőséges lesz az égi adományok esője, ha nemcsak forró imával fordulunk Istenhez, különösen az eucharisztikus Áldozatban való lehetőleg mindennapos részvétel által, ha nemcsak a keresztény szeretet művei által igyekszünk könnyíteni a számtalan szűkölködő baján, de e múlandó világ dolgainak elébe helyezzük az el nem múló javakat, e halandó testet önkéntes vezekléssel fékezzük, amennyiben tartózkodunk attól, ami tilos, és terhes és kellemetlen dolgokat vállalunk. És végül ha ennek a jelen életnek fáradságait, szenvedéseit mintegy Isten kezéből, alázatos lélekkel fogadjuk. Így ugyanis az Apostol szerint ’kiegészítjük testünkben azt, ami híja van Krisztus szenvedéseinek a mi testünkben az ő Teste, az Egyház javára’.” 

Világos bemutatásra kerül a viszonyt Isten és ember között, az isteni és emberi tevékenység között. Ezáltal előkészíti és elmélyíti a „contractus bilateralis gratuitus” (kölcsönös, önként ajándékozott szerződés) megértését, amiről a későbbiekben még szót kell, hogy ejtsünk.
Az enciklika említi:

„Nem kell azonban azt gondolni, hogy Krisztus, a Fej, minthogy oly magasan áll fölöttünk, nem szorul rá a Test segítségére. Erről a titokzatos Testről is áll ugyanis, amit Szent Pál az emberi testről állít: ’Nem mondhatja a fő a lábaknak: nincs rátok szükségem.’ (1 Kor 12,21)
Az egészen nyilvánvaló, hogy a keresztények mindenképp rászorulnak az isteni Megváltó segítségére, mert ő maga mondta: ’Nálam nélkül semmit sem tehettek’ (Jn 15,5); és mert az Apostol tanítása szerint, e titokzatos Test minden növekedése a maga épülésére Krisztustól, a Főtől ered. (vö. Ef 4,16; Kol 2,19) Azonban bármily csodálatosnak lássék is, Krisztusról is azt kell tartanunk, hogy szüksége van tagjaira. Éspedig először is azért, mert Jézus Krisztus személyét a Pápa képviseli, akinek, hogy össze ne roskadjon főpásztori hivatalának terhe alatt, számos segítőtárssal kell megosztania gondjait, és mindennap szüksége van az egész Anyaszentegyház együttes imáinak támogatására. Továbbá Üdvözítőnk, amennyiben saját maga láthatatlanul kormányozza az Egyházat, a Megváltás művének végrehajtásában titokzatos Testének tagjait is segítségül akarja hívni. Ez azonban nem azért van így, mintha ő rászorulna erre, vagy erői elégtelenek volnának, hanem mert Jegyesének nagyobb megtiszteltetése céljából, ő maga így rendelkezett. Míg ugyanis kereszthalálával a Megváltás felbecsülhetetlen kincsét Egyházának ajándékozta annak közreműködése nélkül, addig e kincs szétosztásának megszentelő művét nemcsak megosztja tiszta Jegyesével, hanem úgy akarja, hogy ez bizonyos szempontból az ő munkájának is gyümölcse legyen. Félelmetesen nagy misztérium, és soha eleget nem elmélkedhetünk róla, hogy sok-sok ember üdvözülése a titokzatos Krisztustest tagjainak imáitól és e célból önkéntesen vállalt vezekléseitől függ, és attól a közreműködéstől, mellyel a lelkipásztorok valamint a hívek, főleg a családapák és családanyák isteni Üdvözítőnknek tartoznak.”

[…]

Az Alapító okirat fent idézett olvasata félreismerhetetlenül magán hordozza a jegyeit a szeretetnek egy szövetségén, melyet Schönstatt és a Szűzanya között: Schönstatt késznek mutatkozik arra, hogy szeretetből komolyan és lelkiismeretesen törekedjen a szentségre – ezért a Szűzanya a szeretetét azáltal akarja bizonyítani, hogy Schönstattot kegyhellyé teszi, a schönstatti művet életre hívja, vezeti és lélekkel tölti meg.

Az erkölcsteológusok a szeretet szövetségét ’contractus bilateralis gratuitus’-nak (kölcsönös, önként ajándékozott szerződésnek) nevezik, eltérően a ’contractus bilateralis onerosus’-tól (kölcsönös, terhet jelentő szerződéstől). Mivel ezeket gyakran összekeverik, könnyen zavar és bizonytalanság állhat elő. Ezért emeljük ki még egyszer, hogy mi mindig csak szeretetszövetségről a ’contractus bilateralis gratuitus’ értelmében beszélünk. Mint ilyen, az Alapító okirat a következő szavakkal jellemezhető: „Ego diligentes me diligo.“ („Szeretem azokat, akik szeretnek engem.” Első Alapító okirat) Ez azt jelenti: Ha ti szerettek engem, és bizonyítjátok nekem szereteteteket, akkor én is bizonyítom szeretetemet. A következő szöveg – „Bizonyítsátok be először, hogy valóban szerettek … Akkor szívesen idetelepszem közétek” (első alapító okirat) – meghatározza a kölcsönös szeretetszövetség pontosabb tartalmát.

[…]

Aki veszi a fáradságot, hogy a rövid magyarázatokat átgondolja és megvizsgálja, nem fog tudni elzárkózni attól a meggyőződéstől, hogy a hit, miszerint Schönstatt kegyhely és isteni mű, biztos alapokon nyugszik, és hogy megfelel a ’sensus catholicus’-nak (Katolikus érzéknek).

***********************

Nos, visszatérek ismét a szeretetszövetségünkhöz, az egész család helybeli központosításához. Marad még egy elmélyíteni való gondolat, ami említésre került. A szeretetszövetségünk helybeli központosítását összefüggésbe akartuk állítani a kegy- és zarándokhelyek teológiájával és pszichológiájával.

A kegy- és zarándokhelyek teológiája a teljes isteni függetlenség teológiája és az emberi alázatosság teológiája.

Mit akar tehát a Jóisten azáltal mondani, hogy a tervébe kegy- és zarándokhelyeket szőtt? A dogmatika alapján nem azt kellene mondanunk, hogy a normális kegyelmi eszközök a szentségek? Kétségtelenül. De mivel a szentségek egy általános intézmény, amiről elmondhatjuk, hogy mihelyt az anyag és a forma megvalósul, azt a kegyelem is követi, ezért el kell ismernünk, hogy a Jóisten ezáltal bizonyos módon megkötözte magát. Amint tehát a pap az anyagot és formát méltó módon megvalósítja, az a Jóistent „kötelezi”, hogy kiossza a megfelelő kegyelmeket is, amik ahhoz kapcsolódnak.

Nézzék, ezen túl a jó Isten nyilvánvalóan szeretné a cselekvési módjának szuverenitását még inkább dokumentálni. És hogyan teszi ezt meg? Hogy – a mi szemszögünkből nézve – „önkényesen” bizonyos helyekkel bizonyos kegyelmeket összeköt. Nem kellene igazából megvallanunk, hogy az így tekintett zarándokhely-teológiában valójában az élő Istennek a teremtménnyel szembeni sajátos függetlensége rejlik?

Természetesen ez a teljes isteni függetlenség teológiája, amit ki kell egészíteni a az emberi alázatosság teológiájával. Nem gondolják, hogy sokkal több alázat, sőt talán egy mélyebb hittel átitatott lelkület köthető ahhoz, ha valaki a kegyhelyeken könyörög kegyelmekért mint ha a szentségek által teszi azt? Amit a jó Isten minden esetben akar, az ugyan az: elismertetni saját szuverenitását, és bennünket valamilyen módon függőségünk tudatára ébreszteni. És ezt Ő tudja, teszi, és kiváló módon tette azáltal, amit mi a kegyhelyek teológiájának nevezünk.

Hengstenberg egy professzor, egy modern filozófus. Korábban protestáns volt, tehát felekezetet váltott. Ő hozzám hasonlóan küzd a filozófiai idealizmus ellen, tehát egy olyan rendszer ellen, ami csupán nagy gondolatokból táplálkozik, de az életet nem eléggé veszi figyelembe. Ő szerfelett szép módon emeli ki azt a gondolatot, amit én is éppen említettem. Ez így még hatásosabb, mint ha egy pap írta volna:

„Keresztény realizmus alatt önmagunk Istennek Krisztusban való kiszolgáltatását értjük saját vágyaink és gondolataink tekintetbe vétele nélkül. Ehhez a kiszolgáltatottsághoz az is hozzátartozik, hogy Isten kegyelmeit készek vagyunk elfogadni, melyekre az adott helyen, az adott időpontban a racionális előrejelzéseket figyelembe véve semmilyen módon nem számíthatunk. Hogy a szentségekben kegyelmeket kapunk, ezt megtanultuk. De hogy a kegyhelyeken általunk semmilyen módon nem meghatározott és befolyásolt körülmények között olyan kegyelmeket kapunk, amiket így egyetlen más helyen sem kaphatunk meg, az bosszúságot jelent számunkra. Zokon vesszük, hogy Isten ’illegálisan’ osztogat kegyelmeket. Valójában az ilyen kegyelmek elfogadása és elismerése különleges alázatot kíván tőlünk, ami egy szellemi tekintélynek való alávetettség által így soha nem valósulhatott volna meg.
De éppen ez az alázat szükséges ma az idealisztikus racionalizmus áthidalásához, ami beszivárgott jámborságunkba. Ez hozzátartozik a keresztény realizmushoz, önmagunk Istennek való kiszolgáltatásához Krisztusban. Nem teljesen értelmetlen az, hogy léteznek ilyen kegyhelyek, bár Krisztus az ő Istenségével jelen van minden templomban az oltáriszentség révén? Krisztus bizonyos mértékben a papok hatalmába került. A pap határozza meg az átváltozás helyét és időpontját. Nem olyan, mint egy szükséges, kiegyenlítő alázat, hogy Isten kegyelmeket oszt egy általunk nem választott helyen? – A kegyhelyeken Isten meg akarja mutatni, hogy Ő megáldja azt, akit akar, és amikor akar; hogy Istent ott kell keresni, ahol megmutatkozik; hogy Őt ott kell hallgatni, ahol beszél, és akkor kell hallgatni, amikor Ő megszabja annak idejét. Ez a kegyhelyek keresztény-realista értelme.

Hogy a kegyhelyek a művelt embereknek gyakran bosszúságot okoznak, de egyúttal a ’művelt’ jámborságunk hiányosságaira is felhívják a figyelmet, azt a következő élmény mutatja. Egy tanult teológus egy másikat kérdezett: ’Miért ne jelenhetett volna meg az Istenanya Fatimában? Ezt elvileg nem zárhatjuk ki.’, ’Bizonyára ő képes erre’, szólt a válasz, ’de úgy, ahogy én Önnek le tudok keverni egy pofont!’ Ami nem fér a kiszámítható teológiai keretek közé, az már pofonnak számít!

Ami ma nehézséget jelent számunkra, a keleti szírek engedelmessége, amit Elizeus beszélt el: ’Menj, fürödj meg hétszer a Jordánban, és fölépül a tested, tiszta leszel!’ (2 Kir 5,10) Ez egy meglepően egyszerű utasítás volt. A szír mondhatta, és először mondta is: ’Nincs elég folyó az én hazámban is? Ezért kellett idejönnöm? Nem fürdök amúgy is?’ De amint engedelmeskedett, meggyógyult.” (Hengstenberg, Die Marienverehrung im Geisteskampf unserer Tage (A Mária-tisztelet napjaink szellemi küzdelmeiben), Würzburg, 1948, 81-83. o.)