A Program
Ma csak be akarok mutatkozni nektek. - "A jelölt e válaszát általános fejcsóválás fogadta." - E közismert mélyértelmű és költői versrészletet parodizálva átfogalmazhatjuk, és a paródia természetéhez megfelelően még szellemesebbé alakíthatjuk a következőképpen: - Az új spirituális hírére egy általános nyaknyújtogatás kezdődött. Ebben a mondatban "az új spirituális" kifejezés genitivus objectivus esetben áll, vagyis azt akarja jelenteni, hogy: Az új spirituális választásának a hírére. Mellesleg ezzel Thiele kívánságának tettem eleget, ugyanis ő kérte, hogy mondjak ma valamit a genitivusról. Nos Thiele, meg vagy elégedve? Akarsz még erről többet is hallani?
De félre a tréfával! Jól tudom, hogy ez a paródia találóan visszaadja a kinevezésemmel kapcsolatos érzéseiteket. Csodálkoztok és csalódottak vagytok. Ezért van az "általános nyaknyújtogatás". Nos azonban veszélyes lehet, ha az ember a nyakát túl hosszúra nyújtja és kifeszítve tartja. A végén még meg is merevedhet a nyaka. Ezért én inkább a saját fejemet és nyakamat ismét a normális helyzetébe hoztam - és beletörődtem az elkerülhetetlenbe. Ebből kiindulva szeretném most veletek áttekinteni
1. az eddigi és
2. a jövendő kapcsolatunkat.
1./ Milyen kapcsolatban álltunk mi eddig egymással?
Ezzel hamar fogunk végezni. Semmi dolgunk sem volt egymással. Úgy mentünk el egymás mellett, hogy közben nem ütköztünk össze, és nem bombáztuk egymást bősz pillantásokkal. Eddig még ártatlanok voltunk egymás előtt. Nem ennyire kellemesen és közömbösen cseng, ha elárulom, hogy elvből kerültem a veletek való közelebbi kapcsolatot.
Amikor a múlt évben Ehrenbreitsteinbe jöttem, arra kért a főtisztelendő rektor atya, hogy igény szerint hallgassam meg a gyónásaitokat. Ez ellen kézzel-lábbal tiltakoztam, és végül is elértem, hogy nyugton hagytak. Milyen okból? Azt akartam, hogy semmi közöm se legyen hozzátok, hogy a szabad időmet és erőmet teljesen a világiaknak szentelhessem, különösen is az öreg, megrögzött bűnösöknek. Az úgynevezett "húsvéti bárányokra" akartam vadászni. A legnagyobb papi örömem az volt, ha közülük egy végre eljött gyónni, nehezen cipelve az éveken át gyűjtögetett régi-régi kacatját, melytől csak úgy recsegett a gyóntatószék. Talán így megértitek némileg a viselkedésemet. Nem azért húzódtam vissza, mert valakit is lenéztem volna. Nem azért, mintha az ifjúi lélek finom rezdülései és igényei ismeretlenek lettek volna előttem. Nem is azért, mintha az lett volna a véleményem, hogy a tanulók között nem fordulhat elő igazán mély lelki megrendülés. Ha valaki hozzám jött volna, hogy: "Ez vagy az most éppen bensőleg segítségre szorul", azzal szívesen törődtem volna. De senki sem jött. Ezért egyszerűen nem foglalkoztam veletek, és abszolút nem izgattam magamat.
Nos, most egyszer csak kineveztek spirituálissá, teljesen az én közreműködésem nélkül. Minden bizonnyal tehát ez az Isten akarata. Ezért az a szilárdan elhatározott szándékom, hogy a lehető legtökéletesebben teljesítsem a kötelességemet mindnyájatokkal és mindegyiktekkel szemben, külön-külön is. Ezennel állandó rendelkezésetekre bocsátom magam mindazzal együtt, ami vagyok és amim csak van: Tudásomat és tudatlanságomat, tehetségemet és tehetetlenségemet, de mindenekelőtt is a szívemet.
Ezután már csak a maradék időkben foglalkozhatom kedvenc ügyemmel.
Remélhetően jól megleszünk egymással. Remélhetőleg megteszünk mindent, hogy lehetőleg tökéletesen elérjük a közös célunkat.
2./ Mi tehát a célunk?
Ez egy fontos kérdés, mert ettől függ a jövőbeni kölcsönös viszonyunk. Röviden és tömören így lehet összefoglalni:
Meg akarjuk tanulni magunkat Mária oltalma alatt szilárd, szabad, papi jellemmé nevelni.
Egész évben azzal fogunk foglalkozni, hogy kifejtsük és gyakoroljuk ezt az alaptörvényt. Ma csak néhány magyarázatot fűzök hozzá. "Meg akarjuk tanulni..." nemcsak ti, hanem én is. Tanulni akarunk egymástól. Mert sohasem lehet ezt befejezni, főleg nem az önnevelés művészetét, ahol az egész életünk műve a tét.
Nemcsak elméletileg akarjuk megtanulni, hogy így és így kellene ezt csinálni, így helyes, így szép, sőt azt is elismerem, hogy ez szükséges is. Ez igazán keveset segítene rajtunk. Nem így! Gyakorlatilag is meg kell tanulnunk! Minden nap, minden órában meg kell fognunk a munkát! Hogyan tanultunk meg járni? Vissza tudtok még rá emlékezni, hogy hogyan tanultatok járni? Vagy legalább arra gondoljatok, ahogyan a kistestvéretek járni tanult. Talán anya nagy beszédeket tartott, hogy ide figyelj Tóni vagy Máriácska, így és így kell ezt csinálnod? Így egyikünk sem tanult volna meg járni. Nem, hanem kézen fogott bennünket, és aztán gyerünk! Járni csak úgy tanul meg az ember, ha jár. Szeretni is csak a szeretet gyakorlása közben. Ugyanígy az önnevelést is csak az állandó gyakorlás által tanulhatjuk meg. Az ehhez való alkalom egészen biztosan nem fog hiányozni.
Meg akarjuk tanulni önmagunk nevelését. Ez egy nemes, királyi tevékenység. Az önnevelést ott találjuk minden valamirevaló társaság érdeklődésének az előterében. Az önnevelést sürgeti a vallás, az ifjúság igénye, a kor követelése. Most csak ezt az utolsó gondolatot akarom némileg vázolni.
Az önnevelés korunk parancsa.
Nincs szükségünk nagy világ- és emberismeretre annak felismeréséhez, hogy korunk az összes haladásával és felfedezésével együtt sem képes betölteni az emberek belső ürességét.
Ma ugyanis minden figyelem és minden tevékenység kizárólag a makrokozmoszra, a külső világra irányul. És valóban nem késlekedhetünk csodálatunkkal adózni az emberi géniusznak. Legyűrte a természet hatalmas erőit és a szolgálatába állította. Legyőzi a távolságokat, átkutatja a tengerek mélységeit, átfúrja a hegyeket és átrepüli a világrészeket. A kutató ösztön egyre tovább nyomul. Felfedezik az Északi Sarkot és feltárják a földrészek fehér foltjait. Átvilágítják az emberi testet. A távcső és a mikroszkóp naponta új világokat leplez le.
De egy világ, mely örökké régi és örökké új, a mi saját belső világunk ismeretlen és kikutatlan marad. Az emberi lélek átvilágítására nem találtak fel semmiféle új módszert. "A szellem minden területét kiművelik, az összes képességeket kibontakoztatják, de gyakran épp a hallhatatlan lélek legmélyebb, legbensőbb és legfontosabb területe sivár pusztaság marad..." - így panaszkodnak éppen most az újságok is. Korunk bensőleg ezért olyan borzasztóan szegény és üres.
Menjünk még tovább!
Egy olasz államférfi nemrég abban látta a haladás legnagyobb veszélyét, hogy az elmaradt, félig civilizált népek megszerzik a modern technika eszközeit anélkül, hogy közvetítenék nekik azt a szellemi és erkölcsi kultúrát is, amely biztosítaná ezen eszközök helyes felhasználását. Szeretném itt visszafordítani a lándzsát és megkérdezni: Eléggé érettek és képesek-e a fejlettebb népek arra, hogy helyesen használják fel korunk új vívmányait? Nemde sokkal inkább korunk a rabszolgájává lett saját felfedezéseinek? Igen, így van!
A külső természet feletti uralom messze megelőzte az emberi természet belső meghódítását. Ez a hatalmas hasadék, ez a felmérhetetlen szakadás egyre nagyobb és tátongóbb lesz. Előttünk áll a társadalom szociális nyomorának a kísértete, a társadalom csődje. Ezen a téren minden erővel egy nagyon gyors változást kell elérni! Ahelyett, hogy az új feltalálásokon uralkodnánk, ők uralkodnak rajtunk. Továbbá rabjai leszünk a saját szenvedélyeinknek is. Nincs más választás: vagy-vagy. Vagy előre, vagy hátra!
Rajta hát, menjünk visszafelé!
Térjünk tehát vissza ismét a középkorba! Szedjük fel a síneket és vágjuk le a villanydrótokat! Nem kell a villany, a szenet hordjuk vissza a bányákba és zárjuk be az egyetemeket!
Nem! Soha! Ezt nem akarjuk, ezt nem szabad és nem is tudnánk megtenni!
Akkor hát előre! Igen, előre a belső világunk felderítésére és meghódítására a céltudatos önnevelés útján! Minél nagyobb a külső haladás, annál jobban mélyüljünk el bensőleg! Ez az a kiáltás és jelszó, amelyet mindenfelé továbbadnak nemcsak a katolikus, hanem az ellenséges táborban is.
Mi is csatlakozni akarunk ehhez a modern törekvéshez a képzettségünk mértékének megfelelően. A jövőben nem engedhetjük meg, hogy a tudás uralkodjon rajtunk, hanem nekünk kell uralkodnunk a tudás felett. Tarthatatlan állapot, hogy amíg különböző idegen nyelveken már tudunk beszélni, addig a szívünk nyelvének az ismeretében és megértésében utolsó kontárok vagyunk. Minél mélyebben bepillantunk a természet működésébe és felépítésébe, annál hozzáértőbben kell szembeszállnunk bensőnkben az elemi és démoni hatalmakkal!
A tudományokban való előrehaladásunk foka legyen egyúttal a belső elmélyülésünk és lelki növekedésünk mértéke is. Különben a bensőnkben üresség és hatalmas szakadék keletkezik, mely mély boldogtalanságot eredményez. Tehát fel az önnevelésre! Ezt kívánja gondolkodásunk idealizmusa és a szívünk vágya, ezt kívánja a társadalom és azok az emberek, akikkel majd a későbbiekben kapcsolatba fogunk kerülni. Mint papoknak egyszer majd mély és tartós hatást kell gyakorolnunk a környezetünkre. Ezt végső soron nem a tudásunk csillogásával fogjuk elérni, hanem a személyiségünk belső gazdagsága által.
El kell tehát sajátítanunk az önnevelés tudományát! Minden adottságunkat és tulajdonságunkat be kell vonni az önnevelés folyamatába! Majd később felismerjük, hogy melyek ezek az adottságok. Ezek alkotják az önnevelésünk "objectum materiale-"ját. Szilárd jelleművé kell nevelni magunkat!
A gyerekcipőkből már régen kinőttünk. Akkoriban még engedtük, hogy a cselekedeteinket a hangulatok vezessék. Most azonban meg kell tanulni szilárd, világosan felismert alapelvek szerint cselekedni. A bensőnk hajlamos a tévelygésre. Biztosan jönnek majd idők, amikor minden meginog bennünk. Ilyenkor már nem segítenek a vallásgyakorlatok. Ilyenkor csak egy segíthet: kitartás az alapelvek mellett. De ehhez szilárd jellemre van szükség.
A jellemünknek szabadnak is kell lennie!
Istennek nem gályarabokra, hanem szabad evezősökre van szüksége! Vannak, akik hason csúsznak a főnökeik előtt, a talpát nyalják és hálálkodnak, ha rájuk taposna, mi azonban tudatában vagyunk a méltóságunknak és a jogainknak. Nem félelemből vagy kényszerből hajlunk meg a feletteseink akarata előtt, hanem szabad akaratból. Az értelmes engedelmesség minden cselekedete ugyanis bensőleg szabaddá és önállóvá tesz.
Az önnevelésünket Mária védnöksége alá akarjuk helyezni. Erről énekeltünk a "Mater puritatis" ünnepén is. Tehát akkor lássunk is munkához! Ebben a vonatkozásban egy nagy feladat vár ránk. A közös Mária tiszteletet ugyan előírják a házszabályok, a külsőség tehát mint egy pompás zászló és medália adva van, de a lényeg még hiányzik. Szükség van egy, a viszonyainknak megfelelő belső szervezetre, egy Mária kongregációra például. Bizonyára hallottatok már róla, hogy más gimnáziumokban és egyetemeken működnek ilyenek.
Szeretnénk mi is létrehozni egy ilyen szervezetet. Mi, és nem én. Mert ebben az összefüggésben nem fogok semmit sem tenni a ti teljes egyetértésetek nélkül. Ugyanis itt nemcsak egy rövidtávú, egyszeri munkáról van szó, hanem egy olyan alapmagatartás és szervezet kialakításáról, amelyet majd a későbbi generációk is át tudnak venni tőlünk és tovább lehet fejleszteni, alkalmazni. Az utódaitok tehát a ti buzgóságotokból, lelkiismeretességetekből és okosságotokból fognak élni. Meg vagyok győződve arról, hogy ha mindannyian összefogunk, akkor valami igazán használhatót fogunk létrehozni.
De még nem tartunk itt. Mindenekelőtt meg kell ismernünk egymást, és ki kell alakítanunk egy szabad, a képzettségnek megfelelő párbeszédet. Ezzel szeretném zárni a számadást. Bizonyára megértettetek!
Most már tudjátok, hogy eddig miért viselkedtem veletek olyan tartózkodóan, és ismeritek a terveimet is. Együtt akarjuk elkezdeni a nagy művünket és együtt is befejezni. Meg akarjuk tanulni Mária védnöksége alatt magunkat szilárd, szabad, papi jellemekké nevelni!
Ehhez szeretnénk most a jó Isten áldását kérni! Amen.
Már ebben az előadásban is megfigyelhetjük József atya sajátos előadó stílusát. Nem egy betanult szöveget mond. Most is, mint mindig, jegyzetek nélkül, szabadon beszél. Először rátekint hallgatóságára, érzékeli, hogy mi van bennük, és erről kezd beszélni. Megfogalmazza és kimondja gondolataikat, gondjaikat.
Kentenich József atya azon az ünnepélyes, bemutatkozó gyűlésen jókedvűen érzékeli leendő fiainak csodálkozó nyaknyújtogatását. Kimondja, és meg is magyarázza ennek okait.
Humorral egy kis nyelvtani kitérőt is tesz. Ezzel a fordulattal mintegy utal arra a bizalmas és megbecsült kapcsolatra, mely eddig közte és diákjai között fennállt. Fiatal tanár létére általánosan elismert és népszerű pedagógus volt. Más tanárok - az akkori tanítási módszernek megfelelően - kérdez-felel alapon memoriterek és nyelvtani szabályok betanításán fáradoztak. József atya azonban a szabadság- és bizalom-pedagógia úttörőjeként aktivizálta és belevonta tanulóit a nyelv titkainak öntevékeny felfedezésébe.
Ismerjük naplójegyzeteiből világosan megfogalmazott tanári célkitűzéseit is. Ezek között szerepel, hogy az igazságosság és a pártatlanság érdekében nem akart egy diákjával sem közelebbi lelki kapcsolatot. Ez is oka volt, hogy eddig elzárkózott a gyóntatás és lelki vezetés elől. Ez is ott van tehát beszédének hátterében: "Semmi dolgunk sem volt eddig egymással."
Másrészről pedig József atya szeretetének és hitének erejét és hatékonyságát jelzi az a körülmény, hogy szívesen és eredményesen is "vadászott" a megrögzött bűnösökre.
Időzzünk el még egy kicsit ennél a diákok iránti, látszólagos "közömbösségnél"! Miért hangsúlyozza ki ezt József atya ennyire? Talán csak egy pszichológiai fogás volt ez, hogy feloldja a diákokban a felülről kinevezett lelkivezető iránti idegenkedést? Hiszen lehetetlen, hogy József atya ne érezte volna lelkében a küldetésének sürgetését. Valószínűleg tele volt égő vággyal, hogy végre azt tehesse, amire páratlan tehetsége volt, amire a Szűzanya nevelte és kiválasztotta. De erős akarattal türtőztette magát és várt. Kivárta, amíg szólítják, amíg eljön az ő órája. Csak a nyelvtanítás és az osztályfőnökség szűk területein nyilvánult meg itt-ott valami pedagógiai tehetségéből.
Pl.: Diákjai ösztönzésére három havonta beiktatott egy-egy óra előadást, amelyen az élet fontos kérdéseiről beszélt nekik.
"Felejthetetlenek voltak ezek az előadások, és egyik-másikunknak egész életére döntő hatással voltak. Átfogóan mobilizálták minden szellemi és erkölcsi erőnket." - emlékeztek később vissza diákjai. Mégsem tett semmit a spirituálissá való kinevezés érdekében. Fontosnak tartotta, hogy ezt kijelentse. Miért? Talán őt is váratlanul érte? Talán sajnálta abbahagyni a nyelvtanítást, amiben már elismerést szerzett? Talán félt olyasmibe kezdeni, amihez nem ért?!
Egyáltalán nem! Hiszen erre várt, erre készült. Már kispap korában részletes tanulmányt írt a lelki nevelés új és hatékonyabb útjairól. Azért nem tett semmit, mert számára döntően fontos volt, hogy ne a saját vágyát és elképzeléseit kövesse, hanem Isten küldetésében kötelességszerűen járjon el. Felettesei döntésében - amelyet nem befolyásolt - Isten akaratának megnyilvánulását látta.
Érdemes ezen egy kicsit elgondolkoznia a mai embernek, aki mindent maga akar elrendezni! Mekkora lelki biztonságot és nyugalmat jelent a nehézségek idején, hogy tudom: Isten küldetésében járok, és Ő gondoskodik a körülmények elrendezéséről.
Vonatkoztassuk ezt magunkra. Gondoljunk itt pl. a párválasztásra, a házasságra. Mennyivel több az esélye a boldog életre, a problémák megoldására annak a párnak, aki azzal a meggyőződéssel köt házasságot, hogy Isten választotta ki őket egymásnak, sőt egyenesen egymás számára teremtette őket.
Végre tehát József atyát odahelyezte a gondviselés arra a helyre, ahonnan elindíthatta életfeladatának megvalósítását.
Hogyan fogadta ezt? Mi volt az első reakciója?
"Ezennel állandó rendelkezésre bocsátom magam mindazzal együtt, ami vagyok és amim csak van: Tudásomat és tudatlanságomat, tehetségemet és tehetetlenségemet, de mindenekelőtt a szívemet!"
Önkéntelenül is eszünkbe jut itt egy hasonlóság:
"Íme az Úr alázatos szolgálója, legyen nekem a Te igéd szerint!"
Annál is inkább találó ez az összehasonlítás, mert már évek óta József atyának mindenben Mária volt a példaképe.
A fiúk felé, a vezetők felé, az égiek felé tett odaadó nyilatkozatában az alázat hangja szól. Elfogadja a kiválasztást, de nem úgy, mint a várva várt örökséget, hanem alázatosan, a tudatlanság és tehetetlenség kiemelésével, mintegy Isten akaratába és kegyelmi vezetésébe kapaszkodva.
Csak egy dologban biztos: a szívében. Régtől fogva tele van már ez a szív atyai odaadó érzésekkel. Most végre az övéinek adhatja magát teljesen. Ezek az atyai érzések azonban nem valamiféle patriarkális szemléletből fakadnak. Ez a következő mondatokból azonnal világossá is válik, amikor a közös célról és a kölcsönös jó viszony kialakításáról beszél. Nyíltan elismeri, hogy nemcsak a diákoknak, hanem őneki, magának is igyekeznie kell a kapcsolatuk és a közös feladatuk érdekében.
Mit tart József atya fontosnak, mit kínál fel a maga részéről Schönstatt első meghirdetésekor?
- A tudást, a tehetséget és mindenekelőtt a szívet!
Mit jelent Schönstattban a tudás? Céltudatot, az evangélium fényében a mai kor (válság-) jeleinek értelmezését, a megfelelő és szükséges lépések és jó megoldások felismerését, továbbá egy, a mai embernek megfelelő pszichológiai és pedagógiai megalapozottságú nevelő-önnevelő módszer kidolgozását és alkalmazását.
A tehetség kibontakoztatásának József atya egész működésében mindig megkülönböztetett figyelmet szentelt. "Nem rabszolgákra és gályarabokra, hanem önálló, eredeti személyiségekre van a mai korban szüksége Istennek az egyháza számára!" - szokta mondani. Ezt a célt szolgálja az az eszmény-pedagógia is, amelyet majd alkalmazni fog. Arra kéri és ösztönzi tanítványait, hogy a természetük adottságaiból, szívük és lelkük vágyaiból ismerjék fel személyiségük eredeti vonásait és ebből rajzolják meg eszményképüket. Természetesen nem könnyű dolog tehetséges emberekkel foglalkozni, ilyeneket nevelni. A tanítványoknak fáradságos és hosszadalmas úton, belső erőfeszítésekkel maguknak kell önmagukat alakítani, eredeti tehetségüket kibontakoztatni. A nevelő csak akkor tud bizonyos segítséget nyújtani, ha maga is ezen az úton halad, ha a saját erőfeszítések és tapasztalatok talajáról beszél.
A szíven van azonban mégis a legnagyobb hangsúly.
Mit jelent az, hogy a szívemet az állandó rendelkezésedre bocsátom? Azt jelenti, hogy bármikor, bármilyen ügyeddel hozzám fordulhatsz, és biztos lehetsz afelől, hogy szívesen fogadlak, törődöm veled, együtt örülök az örömöddel, a szívemre veszem a gondodat és így keresek megoldást. Mégpedig ezt nemcsak elhatározom és erős akarattal így fogadom, hanem azt is megígérem, hogy a szívemmel, vagyis a tudatalatti érzelmi világommal is, a személyiségem legbensőbb központjából is feléd fordulok és a gondodat viselem.
- A szív kezdettől fogva a mai napig ott van Schönstatt középpontjában.
József atya nem elégszik meg annak kifejezésével, hogy remélhetőleg mindkét oldalról igyekeznek majd ebbe az irányba, hanem a cél lehetséges legtökéletesebb megvalósítását tűzi ki rögtön célul.
- Mi értelme van a mércét azonnal ilyen magasra helyezni?! József atya is nyilván látta az eszmény és a valóság közt tátongó szakadékot, de ezt nem tartotta oknak, hogy eleve lejjebb engedje a mércét. Isten irgalmas szeretetébe vetett szilárd hite és erős reménye vezette. A szakadékot Isten irgalmas szeretete fogja áthidalni!
"Ha csak egy vakondtúrást akarunk megmászni, akkor csak annyi erőt fogunk kapni, amennyi ahhoz kell." mondta Kis Szent Teréz is.
Nem kell félnünk a nagy céloktól, a kudarcoktól, a gyengeség átélésétől. Ez mind a segítségünkre lesz abban, hogy a bizalmunkat Isten irgalmas szeretetébe vessük. Bátran, gyermeki hittel és bizalommal kérjünk Tőle, sokat merjünk kérni! "Vágyaink mértéke egyúttal majd az örök boldogságunk mértéke is lesz." - tanította József atya.
II. rész: A schönstatti cél megfogalmazása
Az itt következő lelki célkitűzés nemcsak az akkori viszonyok között, egy kollégiumi fiúcsapat számára érvényes, hanem itt találkozunk először az új emberre vonatkozó schönstatti eszme első meghirdetésével. Lényegében azóta is ugyanez Schönstatt célkitűzése, csak ma még árnyaltabban és részletesebben kidolgozva áll előttünk.
Az önnevelés célkitűzéséhez fűzött magyarázatok elevenek és aktuálisak ma is.
"Hogyan tanultunk meg járni?...
Anya kézen fogott minket, és aztán elindultunk...
Ugyanígy az önnevelést is csak az állandó gyakorlás által tanulhatjuk meg."
De József atya nemcsak segíteni, tanítani akar, hanem tanulni is a fiataloktól, ezért mondja: "Tanulni akarunk egymástól. Nemcsak ti, hanem én is."
- Korunk rabszolgájává lett a felfedezéseinek."
Prófétai szó volt ez 1912-ben. Ma nem találunk benne semmi különöset. Minden különösebb magyarázat nélkül érthető, hogy miről is van itt szó. Rabszolgái lettünk az autónak, TV-nek, a különféle vélt és valódi társadalmi elvárásnak, ami az életünk technikai és divat színvonalát illeti. A gyerekek is rabjai lettek a különféle technikai játékoknak: a távirányítós autónak, a számítógépes játékoknak, a reklámnak stb. Azt jelenti, hogy "tömeg emberré" váltunk, akik nemcsak a saját szenvedélyeik rabságában vergődnek, hanem ráadásul mindezt kívülről irányítják a piac kínálat és kereslet törvényei. Az a legelkeserítőbb ebben, hogy a modern ember boldognak érzi magát, ha embertelen erőfeszítések árán végre meg tud felelni a beleszuggerált elvárásoknak. Semmiféle eretnekség vagy diktatúra sem tudott az emberi lélekben akkora károkat okozni, mint ez az alattomosan, belülről támadó kór. Méltán hasonlíthatjuk a rákhoz, amely ellen a szervezet védekezése nem lép fel. És ráadásul mindez a liberalizmus, a szabadság köntösében jelenik meg. Igen, talán ez a legsátánibb a modern fogyasztói tömegtársadalomban, hogy itt az ember önként és "szabadon" hajtja rabszolgaságra a fejét.
- Mi az igazi szabadság?
Ez a modern kor egyik legnagyobb kérdése.
A mai ember itt a fizetett szabadságra, vagy a minél több anyagi eszköz és fogyasztás szabadságára gondol.
Van azonban egy másféle szabadság is. Az ember belső méltóságának a szabadsága, a lelki erő, a belső öröm, a szeretet szabadsága, amelyben az ember úgy teljesíti ki az életét, hogy közben föláldozza egy nemes célért.
"Rajta hát, menjünk visszafelé!"
József atya meghökkentő és abszurd válasznak karikírozza ezt a magatartást, pedig ma ez egy erős menekülési tendencia. Természetesen azért nem úgy, hogy szedjük fel a síneket és vágjuk el a kábeleket. De a tradicionális politikai pártokat - különösen is itt, Kelet-Európában - valamiféle múltbanézés és restaurációs politika jellemzi.
Ehhez hasonlóan a helyi egyházak is sokkal inkább a múlt átmentésén, semmint a jövő meghódításán fáradoznak. A művelt értelmiség is csak egyéni kikapcsolódást és ellensúlyozást keres életének streszszes túlterheltségéből.
Így hát József atya józan érvelése és felszólítása nekünk is szól: "Akkor hát előre!"
Soha nem volt aktuálisabb és égetőbb ez a felszólítás, mint ma, amikor már sokan azt sem tudják, hogy merre van előre.
- Kezdettől fogva - láthatjuk - jellemzi Schönstattot a jövő optimizmusa. "Ez abból a mélyen átélt hitből fakad, hogy Istenünk az élet Istene. Ahol pedig enged valamit elpusztulni és összeomolni, azt azért teszi, mert ott valami újat akar alkotni. A régi világ, a keresztény Európa már a múlté. Egy új világ jött létre körülöttünk, amely azonban nem gonosz, nem Isten-ellenes, csak egyszerűen még pogány, és gyermekbetegségekkel küszködik. A tudomány és a technika segítségével egy egészen új világ jött létre körülöttünk, amely még nincs megkeresztelve. A kereszténységnek kb. 500 évre volt szüksége, hogy áthassa a földművelésen és állattenyésztésen alapuló régi kultúrát. Ma egy hasonló feladat előtt áll. A régi vallási módszerek és szokások azonban nem alkalmazhatók minden további nélkül ebben az új világban." - magyarázza Tilmann atya. Ahhoz, hogy e modern pogány világ meghódításához foghassunk, először is ki kell szabadulnunk az igézetéből és rabságából, önálló, szilárd jellemmé kell kovácsolódnunk. Ehhez akarja elvezetni József atya a fiait a céltudatos önnevelés útján.
- Hogyan érhető el a jellem szilárdsága és szabadsága ? -
Itt csak egy két utalást mond erre vonatkozóan.
A szilárdsághoz az vezet el, ha begyakoroljuk, hogy az életünket világosan felismert és megfogalmazott alapelvek határozzák meg.
A szabadság pedig az értékek belső átéléséből és elsajátításából fakad. Végső soron abból, hogy az Isten az Atyánk. Vagyis a szabadság lényege az Isten-atyánk iránti értelmes engedelmesség.
-Egyszerű és világos beszéd ez. Átsugároz rajta a kiváló pedagógus, a fiait kézen fogó atya szeretete.
Akaratlanul is magamra gondolok. Hogyan neveljek másokból szilárd és szabad jellemű embereket, amikor én is bizonytalan és tévelygő vagyok?! József atya is látja ezt a problémát. A saját tapasztalatából tudja, hogy milyen kevés az ember igyekezete; hogy itt olyan dolgokról van szó, amelyek felülmúlják teljesítőképességünket.
Ezért így folytatja: "Hívd segítségül Máriát!"
Szinte látom erre némely ember arcának fintorát. "Hát mi vagyok én, - önérzeteskedik bennünk a "modernség" - litániázó vénasszony, hogy gyertyát gyújtsak Máriának? Ezt nem! Hiszen mindenki kinevetne érte. Eszembe jutnak itt Jézus szavai a "botlás kövéről", amelyet az építők elvetettek, de mégis szegletkővé lett. A modern korban ilyen botlás köve és vízválasztó lett Mária. A mai ember is eljut oda, hogy segitség kellene. Istenhez is fohászkodik talán, és szívesen hallgatja a nagy tudósokat, de Mária...!! Mit tanulhatnánk ettől a régi, vidéki nőtől?! Benne van ebben a nők leértékelése, a modern nők lelki válsága, benne van az idealizmus hiúsága, mely csak Istennel hajlandó közvetlenül tárgyalni.
Nem József atya ötlete volt, hogy a mai embernek a Szűzanyát ajánlja. Ő mélyen megtapasztalta a segítségét, amikor a fiatalkori, nagy válságából Mária kimentette. Úgy tekintette magát, mint Mária prófétáját és eszközét. Itt is, amikor először beszél fiainak, bensőleg egészen Máriára hagyatkozik. Nem a saját bölcsességét hirdeti. A Szűzanya az, aki őt erre a helyre állította, és Ő akar itt vele valamit elkezdeni. Mi már tudjuk, hogy itt kezdődött egy máriás apostoli világ-mozgalom a modern ember lelki megújulására.
Vajon tudták-e, sejtették-e ott akkor ezt?
József atya sejthetett valamit, mert már beszél az utódokról, a későbbi generációkról, akik számára valami igazán használható dolgot kell készíteniük. A konkrét megvalósulás vonatkozásában azonban nem bocsátkozott elképzelésekbe és tervezgetésekbe. József atya a gyakorlati gondviselés aktuális vezetésére hagyatkozott. Így aztán Schönstatt csak lépésről lépésre, évtizedek alatt bontakozott ki és öltött határozott alakot.
- József atya a célkitűzés felvázolása után, az előttünk álló első, konkrét feladatra is rámutat: Meg kell ismernünk egymást! Ki kell alakítani egy szabad, megfelelő párbeszédet!
Nem beszél erről sokat, szinte természetesnek veszi, hogy ez menni fog. Pedig ha belegondolunk, ez már önmagában is nagy dolog. Feltárni a szíveket, önmagunkat háttérbe szorítva odafigyelni a másikra, és megérteni. Teljes önzetlenséget, nagy figyelmet és türelmet kíván ez elsősorban József atyától. De ezen ő már túl van, hiszen azzal kezdte. A tieitek vagyok. Másrészről azért sem beszél erről sokat, mert mint tanár, már kivívta a diákok elismerését és bizalmát.
Ha mi is követni akarjuk József atyát és meg akarjuk ismerni önmagunkat és egymást, ha ki akarunk alakítani egy szabad, megfelelő párbeszédet, akkor bizony igyekeznünk kell. A legfontosabb nálunk is az, hogy a szívünk állandóan kész legyen. De ez még nem elég. Nekünk is szükségünk van az alapos tudásra, mindenekelőtt a célunkra és a hozzá vezető útra vonatkozóan.